Techstory

Friss topikok

Címkék

1. rész (12) 10s (13) 1800s (10) 1900s (6) 2. rész (13) 2000s (5) 2010s (5) 20s (12) 2T (1) 3. rész (5) 30s (16) 4. rész (5) 40s (16) 5. rész (3) 50s (17) 6. rész (2) 60s (22) 7. rész (2) 70s (19) 80s (10) 90s (9) ABM (2) amerika (18) AN/ASG-18 (2) APU (1) atom (6) Ausztrália (4) autó (14) baleset (1) bányadömper (1) bejelentés (1) bombázó (2) bomber gap (2) breaking (2) Cheyenne (2) cirkáló (4) Convair (1) Convair Model 200 (2) csatacirkáló (4) csatahajó (9) Dél-Amerika (2) dízel (11) elektronika (6) elfogóvadász (5) ELINT (2) EORSAT (2) erőgép (1) Európa (29) EWR Sud (2) F-103 (1) F-108 (1) felderítőhajó (1) film (2) fly by wire (1) Forma-1 (2) forrás (1) Franciaország (4) GAR-1 Falcon (1) GAR-9 (1) gázturbina (15) gőz (22) gőzturbina (18) GyártásTrend (12) hadtörténet (31) hajó (36) hajókatasztrófák (2) harci gép (8) helikopter (3) hidegháború (7) Iowa osztály (7) Japán (4) játék (1) kamion (7) Kanada (5) katasztrófa (6) Kémhajó (1) képek (3) Kirov (4) kompaund helikopter (1) Közel-Kelet (1) Közép-Amerika (1) közlemény (6) legénység (3) léghajó (3) legkedvesebb hajóim (13) légvédelem (4) live (1) Lockheed (2) löveg (2) maglev (1) Magyarország (2) MAN Turbomotoren (2) MiG-19 (1) Montana (1) MTU (1) műhold (2) Németország (11) North American (2) Olaszország (1) olvasói (3) Oroszország (5) páncélzat (3) radar (9) rakéta (10) reaktor (2) Republic Aviation (4) repülő (13) Road Train (5) Rockwell (International) (2) Rolls Royce (3) RORSAT (2) SAGE (2) SATS (1) Sea Control Ship (2) SM-30 (1) sorozat (39) special (18) STOL (2) stratégia (2) Super Yamato (1) Svájc (1) Svédország (1) szállítás (1) szonár (3) SZU (13) techstory (36) tengeralattjáró (7) Thrust Augmenter Wing (1) top (1) top5 (2) torpedóvédelem (1) történelem (16) tűzoltó (1) tűzvezetés (7) üdvözlet (1) UK (27) US-A (2) US-P (2) USA (49) VAK 191 (3) VFW (3) világűr (2) villamos (4) VJ 101C (2) vonat (15) VTOL (3) XFV-12 (2) XJ-99 (2) YF-12 (1) ZELL (2) Címkefelhő

HTML

A Legenda szovjet műholdas tengerészeti megfigyelő rendszer, 1. rész

2015.10.09. 17:11 Maga Lenin

9510_900.jpg

Az 1960-as években, a hidegháború közepére a Szovjet Haditengerészet stratégiája a repülőgép-hordozók terén nagy fölényben lévő US Navy ellenében a tengeralattjárók, nagy hatótávú, parti telepítésű repülőgépek és kisebb hadihajókról indítható robotrepülőgépek bevetése lett. Ezek hatékony bevetéséhez viszont pontos adatok kellettek a messze hajózó célokról, ezért megkezdődött a hadászati fontosságú Legenda műholdas megfigyelő rendszer kifejlesztése.

A Szovjetunió haditengerészeti stratégiája: robotrepülőgépek

Miután a szovjetek, Sztálin halálát követően, letettek a nagy felszíni hajókból álló flotta létrehozásáról, az új, hajók elleni robotrepülőgépekre épülő stratégiájuk korlátokba ütközött már az elején. Az ’50-es évek végén még nem álltak rendelkezésre, vagy csak kis számban és korlátozott képességekkel megfelelő repülőerők és tengeralattjárók a feladatra. A kezdetben elérhető P-1, P-5 és P-15 robotgépek hatótávolsága általában nem haladta meg a 100 km-t (ez verziónként változott). De ilyen közel merészkedni a kísérőhajók és a saját repülőgépei által biztosított hordozókhoz már nagyon veszélyes mutatvány volt. A robotgépes tengeralattjárók eleinte például csak a felszínen, 20-30 perces előkészítés után tudták indítani a fegyvereket. Ez a harceszközök jelentős továbbfejlesztését vonta maga után, a ’60-as évekre elkészült a P-5 többféle továbbfejlesztése is (P-6, P-7, stb.), illetve tervezőasztalon voltak a következő generációs P-70 Ametiszt és P-120 Malachit típusok is. Az átmeneti P-70-est leszámítva ezek hatótávolsága már bő 100 km-es, vagy még több volt, és P-6 esetében már a 300-400 km-t is elérte.

Folyamatban volt már a légierő számára a H-22 rakéta fejlesztése is, mely 500 km körüli távolságot volt képes megtenni nagy magasságban, és a még újabb tengerészeti robotgépek is ilyen messzire kellett, hogy elérjenek a tervek alapján. Ilyen távolságra viszont külső segédeszközök nélkül már végképp nem lehetett „célozni”, hiszen a hajók, de még a magasan haladó repülőgépek radarjai sem láttak el az ellenséges egységekig, a tengeralattjárókról nem is beszélve. A célzáshoz szóba jöhetett volna egy nagy hatótávú tengerészeti felderítő repülőgép, és ez el is készült. A Tu-95 bombázó RC változata egy méretes, МЦРС-1 (MCRSz-1) Uszpek-1 (később -1A, majd -U) radart vitt magával, ami nagy felszíni hajókat akár 400 km-ről észlelhette (Uszpek, azaz Siker).

bear-d-dn-sc-87-06526.jpg

A Tupoljev Tu-95 stratégiai bombázógép RC változata (nyugaton: Bear-D). A kép jobb oldalán, a szárnybekötések vonalában a hatalmas dudor rejti az Uszpek radart. A radart a Kvant Kutatóintézet fejlesztette ki (forrás)

Csakhogy, az anyahajós vadászgépek jelentős távolságban járőrözhettek a védendő hajóktól, azaz komolyan fenyegették az ellenséges repülőgépeket még azelőtt, hogy azok elég közel férkőznének a hajókötelékhez. Hatványozottabban jelentkezett ez a probléma a hajók fedélzetén megjelenő helikoptereknél is, hiszen azoknak végképp semmi esélye sem volt a vadászokkal szemben. Tengeralattjárókkal elvileg a kötelék közelébe lehetett volna jutni akár rejtett módon is, de még ennek sikere esetén is probléma lett volna leadni a helyzetjelentést a többi szovjet hajó és repülőgép számára. Így aztán maradt az egyetlen logikus következtetés: a világűrbe kell telepíteni a felderítő és megfigyelő rendszert, és ennek jeleit véve már ki lehet használni az új fegyverek 500 km körüli hatótávolságát. Ezért 1959-60 körül a szovjet stratégák felállították a морской космической разведки и целеуказания, azaz kb. Világűrbe Telepített Tengeri Felderítő és Célkijelölő Rendszer, röviden az MKRC (angol átírásban MKRTs) alapvető követelményrendszerét.

 

A szovjet katonai-hadiipari komplexum változásai az MKRC szemszögéből

Az MKRC létrehozása egy tudományos-technikai téren óriási feladat volt, és jelentős szovjet hadiipari szervezetek hosszú távú, nagyszabású együttműködéséből (sőt, nem ritkán vetélkedéséből) jöhetett csak létre. A feladat nagyságát az magában jól szemlélteti, hogy alig pár évvel vagyunk túl az első műholdak fellövésén, és az oroszok már ekkor egy állandóan és megbízhatóan, globálisan használható, több műholdból álló rendszert álmodtak meg. Gyerekcipőben járt a rakétatechnika, mely a felbocsátáshoz kellett, csakúgy, mint maguk a műholdak, és a rendszerhez szükséges elektronika is. Ráadásul, mint arról hamarosan szó lesz, a radarfelderítő műholdnak olyan nagy energiára volt szüksége a működéshez, hogy számára nukleáris erőforrást kellett kifejleszteni.

Az elvárásokat a Szovjet Haditengerészet és két tervezőintézet, az OKB-52 és a KB-1 közösen fektette le. A hajók észlelése érdekében szükség volt egy elektronikai felderítő, valamint aktív radaros eszközöket hordozó műholdra. A radar révén a műhold képes volt bármilyen időjárás esetén, rádiócsendben haladó hajókat is észlelni. A műholdnak a vett adatokat vissza kellett sugároznia a földi vevőállomásra. (Az űrbe telepített radar és az adatok visszajuttatása csak mai szemmel tűnik egyszerűnek, akkoriban pedig végképp nagyon nehéz feladat volt.) A műholdnak teljesen önállóan kellett a helyzetét tartania, korrigálnia, és természetesen energiát biztosítania a fedélzeti berendezések számára, amik a felderítést magát végezték. Az autonóm vezérlés mellett a földről küldött pályamódosítási parancsokat is végre kellett tudnia hajtania az eszköznek. Szükség volt addig lényegében nem létező, a műholdrendszer adatait vevő és a parancsokat számára továbbító felszíni létesítményekre is. A rendszer adatait persze legjobb lett volna eljuttatni a felhasználókhoz, kihagyva ezeket a fenti állomásokat, ha ez lehetséges volt. Ezért a felhasználók, azaz a rakétahordozó hadihajók, majd tengeralattjárók számára fedélzeti kommunikációs egységek (adó-vevő antennák) és számítógépek kellettek. Utóbbiak a vett adatok közül ki tudták választani a célokat, azok közül is elsődlegesen a repülőgép-hordozókat, majd a célkoordinátákból képzett indítási információkat továbbítani tudták a robotrepülők vezérlése, fedélzeti számítógépe felé. Akkoriban nem állt rendelkezésre gyorsan indítható hordozórakéta, amivel a műholdakat pályára lehetett állítani, így ennek a kifejlesztése is a projekt részét kellett, hogy képezze.

Ez utóbbi azzal függött össze, hogy meglehetősen kedvezőtlen pályakarakterisztikát kellett tartania a radarfelderítéshez a műholdaknak. Ugyanis a ’60-as évek szintjén a szükséges, így is hatalmas méretű radarberendezés csak 200-300 km magasságból volt képes megfelelő felbontást produkálni. Ilyen „kis” magasságon viszont a légkör fékező ereje már nem elhanyagolható, ami miatt a műholdnak korlátozott lesz az élettartama. Ez viszont magával vonta, hogy a műhold néhány 10 napos bevetési időszak után olyan alacsonyra fog süllyedni, hogy letér az előírt pályáról, és lezuhan a felszínre, azaz, pótolni kell. Ez rugalmas kilövőrendszert kívánt meg, ami a korabeli, folyékony hajtóanyagú, azaz csak körülményesen kezelhető rakétákkal úgyszintén jelentős kihívás volt.


logok.jpgA montázs felső részén az OKB-52 mai utódjának, az NPO Masinosztrojenyija honlapjának nyitóképe, középen az eredeti emblémával. A cég többek közt az Ónix/BrahMos hajók elleni robotrepülőgépeket gyártja ma. Balra lent a KB-1 utódja, a számos céget magába olvasztó GSzKB Almaz-Antej vállalat logója. Középen az NPO Almazé (háttérként az Sz-300 rendszer szárazföldi egységei), mely a cégcsoport egyik fő tagjaként közvetlenül a KB-1-et jelenti, csak a KB-1 óta három másik néven is futott a vállalat. A mostani, teljes neve egyébként nem véletlenül „az A. A. Raszpletyinről elnevezett GSzKB Almaz-Antej Részvénytársaság”. A csoport készíti lényegében az összes orosz légvédelmi és ABM rendszert. Jobbra lent a Kométa meglehetősen szerény emblémája (a logók forrásai: 1, 2, 3, 4)

Ennek a hatalmas feladatnak a végrehajtása alapvetően tehát két szervezetre hárult, a moszkvai KB-1-re és a főváros közelében lévő Reutovban székelő OKB-52-re (/O/KB: /Опытное/ конструкторское бюро, /Kísérleti/ Tervező Iroda). Érdemes pár sorban ezekről megemlékezni, mivel a szovjet rendszerre jellemző módon, az irodák feladatait, újraszervezését és befolyását személyes ambíciók és harcok alakították, így egyáltalán nem állandó szervezeti keretek között zajlottak a stratégiai jelentőségű fegyverrendszerek fejlesztései. A KB-1 még SB-1 néven alakult 1947-ben, és 1950-től már az Sz-25 légvédelmi rendszerrel foglalkoztak. (Ennek során dolgozott az irodánál a belügyi szervek rettegett vezetőjének, Berijának a fia is.) Az idő közben óriásivá duzzadt szervezetet (SKB-30, -31, -41 részlegek) 1960-ra a későbbi Legenda rendszer egyik fő tervezője, Alekszandr Andrejevics Raszpletyin vezette, aki korábban az SKB-31 vezetőjeként légvédelmi rakétákkal foglalkozott. A KB-1 legfontosabb feladata azonban a szovjet ABM, azaz ballisztikus rakétákat elhárító rendszer, az „A” létrehozása volt – a világon elsőként. Ezt a munkát 1961. március 4-én siker koronázta, amikor egy ellenrakétával elfogtak egy ballisztikus rakétát. Ennek a feladatnak a nehézségét még az MKRC komplex rendszeréhez képest sem lehet eléggé túlbecsülni, stratégiai jelentőségét pedig mi sem mutatja jobban, mint hogy 1972-ben külön szerződésben szabályozták az elhárító rendszerek kérdését a szuperhatalmak. A KB-1-re visszatérve, az iroda bővítette tevékenységi körét, és a Szovjetunió műholdak elleni rendszereinek (ASAT) létrehozásában is részt vett. Az iroda a hírneves Szergej P. Koroljovval és a nem kevésbé ismert Artyom Mikojannal (aki ugye a MiG „márkanév” első két betűjét adta) együtt a korai R-7 ballisztikus rakéta módosított verzióját javasolta műholdelhárításhoz. Azonban a Hruscsov által személyesen és jelentősen támogatott, egyébként ragyogó mérnökkel és csapatával, Vlagyimir Nyikolajevics Cselomejjel kerültek szembe ebben a kérdésben, aki saját, ISz (Isztrebityel Szputnyikov, kb. Megsemmisítő Műhold) jelű tervét ajánlotta. 1960 áprilisában Hruscsov lényegében személyesen úgy döntött, hogy Cselomej, illetve az általa vezetett OKB-52 tervét kell továbbfejleszteni, amelyhez az UR-200 jelű, „univerzális rakéta” is hozzátartozott. Ez egy ballisztikus rakétaként bevethető fegyvert és egyben egy többféle teher feljuttatására is alkalmas (tehát univerzális) rakétát irányzott elő. A Cselomej és a KB-1 közötti rivalizálás végül is az ABM rendszereket tervező részleg (OKB-30) önállósodásával végződött, illetve a KB-1 részt vett az ISz munkálataiban, ugyanakkor ezzel kiterjesztette működését a nagy fontosságú űrbe telepített rendszerekre is. Azonban a KB-1 emberei nem örülhettek túlságosan a profilbővítésnek, mert az új területen egyből Cselomej tulajdonképpeni beosztottjai, alvállalkozói lettek. 1962-ben az OKB-41 igazgatója Anatolij Ivanovics Szavin lett, aki közvetlenül felügyelte a KB-1 új, világűrbeli eszközöket érintő fejlesztéseit. Cselomej érdeklődése, majd ajánlata a tengerészeti műholdas felderítő rendszerrel kapcsolatban pedig korántsem véletlen: irodájának terméke volt az akkoriban tervezőasztalon lévő P-70 és P-120 robotgép, majd kicsit később az MKRC-vel jól kihasználható képességű P-500 Bazalt, még később a P-700 Gránit.

 mernokok.jpg

Az MKRC mögött álló talán legfontosabb három ember: Raszpletyin, Szavin, illetve Cselomej. Nevüket a szovjet állampolgárok természetesen nem ismerhették meg akkor, amikor ezek a tehetséges műszaki emberek kiemelkedőt alkottak. Egy-egy Lenin-díj mellett hármuk összesen négy a Szocialista Munka Hőse, négy Sztálin-díj, tíz Lenin-rend, két Szovjet Állami díj, három a Munka Vörös Zászló Érdemrendje kitüntetések tulajdonosa – többek között! Bár ma már nehéz ezeket a kitüntetéseket a helyükön értékelni a szovjet rendszer visszásságai miatt, mindenképpen mutatják, hogy három rendkívüli emberről van szó. Ezen felül katonai kitüntetéseket is szereztek a második világháborúban (források: 1, 2, 3)

Kicsit előretekintve, Raszpletyin 1960-tól foglalkozott az MKRC-vel, valamint a KB-1-féle ASAT rendszerrel (angolul co-orbital ASAT, a lényege, hogy nem földi indítású fegyvereket, hanem az űrben állomásozó eszközöket képzeltek el), majd ezen feladatait Szavin vette át. Később a munka kiegészült egy korai előrejelző műholdrendszer létrehozásával (ez az Oko, azaz Szem). Ez a három rendszer együttesen (MKRC/Legenda, co-orbital ASAT, Oko) a Szovjetunió stratégiai fontosságú világűrbeli eszközeinek egy különösen nagy és fontos szeletét jelentette.

Mint látható, akkoriban mindenféle, tulajdonképpen ma is/ma már extrém ötletet megvalósítottak a stratégiai rendszerek terén, lásd az ABM eszközöket, űrbeli fegyvereket, interkontinentális robotrepülőgépeket, repülőeszközök nukleáris meghajtását, stb. A korabeli elképzelések a „polgári” űrverseny terén a legközelebbi jövőre tették a holdutazást, majd alig évtizedes távlatban a Vénuszra és a Marsra induló, nukleáris meghajtású rakétákat vizionáltak. Katonai téren pedig a ’70-es évekre rendszerbe álló, világűrbe telepített atomfegyvereket és persze elhárító műholdakat láttak a komolyan vehető elemzők is. A szovjetek terve például az volt, hogy az űrből induló robbanófejekkel majd dél felől fognak csapást mérni az Egyesült Államok területére, hiszen a NORAD korai előrejelző radarjai észak felé néztek (angolul ez a FOBS, azaz Fractional Orbital Bombardment System, kb. Orbitális Támadó Rendszer). Aztán persze az ABM-szerződéshez hasonlóan a világűrbe telepített fegyverek tilalmáról is megállapodtak a felek, hiszen ez már olyan vállalhatatlan kockázatot jelentett mindkét országnak, ami miatt meg tudtak egyezni végül.

 

Indítóplatform az MKRC számára

1961. március 16-án a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága és a Miniszterek Tanácsa 420-174 sz. határozata formálisan is jóváhagyta az MKRC rendszer fejlesztésének megkezdését, és további részleteket definiáltak az üggyel kapcsolatban 1962. június 3-ai határozatukban. Ekkor kapta a projekt műholdas része az USz rövidítést, ami az Управляемый Спутник (Upravljajemjij Szputnyik), azaz Irányított Műhold jelentéssel bír. Jó orosz szokás szerint persze további neveket is kapott a program: a haditengerészet 1964-es öt éves tervében a komplex űrbe telepített felderítő műholdhálózat részeként az MKRC-t a Morja-1 (Tengerek-1) fedőnéven említik. Ebből a lett a rendszeresítés idejére a Legenda megnevezés. Ekkor a fő szállító partner az iparból a Cselomej-féle OKB-52 volt, a KB-1 bedolgozásával.

Nem kis részben ennek köszönhetően a munka közösen folyt az USz és az ISz, tehát a tengerészeti felderítő és a műholdmegsemmisítő rendszeren, ami jelentős idő- és erőforrás-megtakarítással járt. A két projektben közös volt az „alvállakozói struktúra”, több konkrét alrendszer, így maga a „műholdtest” (angolul „bus”) is, valamint az indító platform, az UR-200 rakéta.

ur-200_2.jpg

Az UR-200. A méretek megvoltak (forrás)

Az UR-200 egy Cselomejék által tervezett, a szükségessé váló feladatokat teljesen lefedő, azonos technológiákra épülő, csak méretekben, így pályára állítható teher nagyságában és elérhető pályamagasságban eltérő rakéták sorozatának egyik tagja. Az UR-100-astól 900-asig terjedően javasolt rakétákat a Hrunyicsev Gépgyár készítette volna, de végül a tervezett számos változatból csak három valósult meg, és azok közül is csak kettő állt szolgálatba. A mintegy 40, később már 50 tonnás UR-100 különböző változatai alkották a szovjet szárazföldi telepítésű ballisztikus rakétaerők gerincét ’60-as, ’70-es évek során, ez tehát igen sikeres volt. Az UR-200 már sokkal nagyobb, 136 tonnás volt, és fegyverként való felhasználása mellett tervezték a már említett ISz, USz, valamint az űrbe telepített atomfegyverek felbocsátó eszközeként is alkalmazni. A közel 700 tonnás UR-500-ast pedig ma Proton néven ismerjük, mint az egyik legjelentősebb nehéz (polgári) hordozórakéta. Eredeti célja egy óriási, 100 Mt-s hidrogénbomba Amerikába juttatása volt, de erre valóságos igény sem volt végül is.

Az UR-200 egy kétfokozatú, több, mint 3,2 tonna hasznos terhet elbíró rakétának készült. Az első fokozat egy RD-0202 rendszert (több külön rakétamotorral) alkalmazott, a második pedig egy RD-0205 rendszert. A hajtóanyag aszimmetrikus dimetil-hidrazin, az oxidálószer dinitrogén-tetroxid volt. Az első fokozat kormányzásában a tolóerővektor eltérítése is részt vett.

Az UR-200 fejlesztésében a KB-1 a rádióelektronikai és vezérlő rendszer készítőjeként vett részt. Azonban 1964. szeptember 24-ét követően, amikor Hruscsov személyesen is megtekintette a rakéta egyik tesztindítását, mégis úgy döntött, hogy a konkurens R-36-ost preferálja. Ráadásul a főtitkár még októberben megbukott, és az új vezetés nem kedvezett (a szintén ukrán származású) Cselomejnek, akinek ekkor számos projektjét törölték vagy felfüggesztették. Ebben az időszakban tehát fordult a kocka, és az eddig az OKB-52-nek lényegében alárendeltjeként működő KB-1 vált az ISz és az USz program „fővállalkozójává” (mai szóval nagyjából: rendszerintegrátorává). Az OKB-52-nek hirtelen csupán a műholdtest maradt meg. Így Raszpletyin, mint a KB-1 igazgatója, „menedzserként” vezette az említett programokat, Szavin pedig az OKB-41 vezetőjeként szakmailag került az élükre. Szavin alatt természetesen számos kiváló mérnök dolgozott középvezetőként is, közülük érdemes említeni M. K. Szerovot, aki később az MKRC főtervezője lett. A későbbiekben, mivel az OKB-41-nek az USz mellett is sok feladata volt, 1973-ban önállósodott, és innentől a CNII Kométa („Üstökös” Központi Tudományos Kutató Intézet) néven vitte tovább ezt a programot is.

c2_emelkedik.jpg

Egy USz-P műholddal elemelkedő Ciklon-2 rakéta (forrás)

r-36.jpg

A Ciklon-2 különböző hasznos terhekkel. A jobb oldali három rajz az USz műholdakkal mutatja a rakétát, a következő kettő az ISz műholdelhárító rendszerhez való (teszt)céllal és magával az ISz műholddal, míg a bal szélső rajz az űrbe telepített atomfegyveres változat. Az ISz néhány repesz-romboló gránátot vitt magával, és ezekkel támadta volna a célműholdat, nem a ma (Amerikában) favorizált, közvetlen ütközéses módszerrel (forrás)

Az UR-200 lefújásával tehát világossá vált, hogy az R-36-ból kifejlesztendő rakéta lesz az USz műholdak hordozója, ezért a KB-1 hivatalosan is kapcsolatba lépett a Mihail K. Jangel vezette Juzsnyoje Tervezőirodával. Az új indítóeszköz a Ciklon nevet kapta. (A főtervező pedig nem volt más, mint a későbbi ukrán elnök, Leonyid Kucsma!) Az R-36 egy háromfokozatú, 180 tonna induló tömegű rakéta volt, hajtóműveiben ugyanazokat a komponenseket használták fel, mint az UR-200-asnál. Ennek a rakétának két változatát tervezték elsőre is, a kicsit gyengébb Ciklon-2A-t, amellyel a műholdrendszerek tesztindításait végre lehet hajtani, majd az előírt paramétereket már teljesítő, valamivel jobb Ciklon-2-est. (A 2A változat tehát egyfajta előszéria volt, ami gyorsabban készen állhatott, mint a teljes képességű változat.) Az első USz egységek ugyanis még nem rendelkeztek minden elektronikával, felderítő rendszerrel és a reaktorral, mivel alapvető viselkedésük tanulmányozásához elegendő volt egyszerűbb kialakítással felküldeni őket. A Ciklon teszteléséhez ironikus módon az UR-200 számára épített, teljesen automatizált indítóállásokat használták Bajkonurban.

 

A tervezési folyamatról szólva nem lehet kihagyni Konsztantyin K. Franc első osztályú kapitányt, aki a haditengerészet Fegyverzeti Intézetének vezetője volt abban az időben. Franc jelentős elméleti munkát végzett a tengerészet számára a világűrbe telepített rendszerekkel kapcsolatosan, azok felhasználásáról, lehetőségeiről, céljairól. A kapitány több ízben személyesen tájékoztatta a legmagasabb rangú pártvezetőket is ezekről a kérdésekről, a projektek előrehaladásáról.

 

Az MKRC műholdjai: az USz-A és az USz-P

Amikor még Cselomej volt a program vezetője, az elképzelés az volt, hogy a fentebb bemutatott igényeket egyetlen műholdtípussal elégítik ki. Ezen az eszközön egy jókora, felszínt figyelő radar, illetve passzív elektronikai vevők helyezkedtek volna el, hogy minden körülmények között szemmel tarthassák az óceánokat. Egyébként is, az addig pont a tengerészet hajók elleni robotrepülőit tervező repülőmérnök Cselomej az addigi rövidke űrkorszakban máris kialakult beszállítói hátteret és döntési utakat általában figyelmen kívül hagyta, és saját, addigi tapasztalatait és kapcsolatait használta fel a projekt során.

Az USz tömegét azonban 3 tonna körüli értéken kellett tartani, és ez hamarosan oda vezetett, hogy ketté kellett bontani a feladatokat, és egy aktív radarfelderítő és egy passzív elektronikai felderítő műholdat kellett létrehozni. Ezért az USz dizájn kettévált USz-A és USz-P-re, az aktív és passzív jelölés bevezetésével. A koncepcióváltást Raszpletyin, illetve a CNII-108 vezetője, P. S. Plesakov javasolta 1965 környékén. Utóbbi az elektronikai felderítő eszközöket szállító CNII-108 első emberéből később a szovjet rádióipari miniszter lett. Ez a szétválasztás utólag nézve igen hasznos döntésnek bizonyult, mert a P verzió jóval egyszerűbb lett, mint az A, és annak műholdjai jóval a Szovjetunió felbomlása után is még üzemben maradtak, épp egyszerűbb szerkezetük és a részben ennek köszönhető nagyobb élettartamuk miatt.

 

usz-a.jpg

Az USz-A hivatalos képe a KB Arzenál honlapjáról (forrás)

A bonyolultabb USz-A kialakítására rendkívül erősen rányomta bélyegét az elérhető radar képességeinek korlátos volta. A hullámzó tengeren nagy sebességgel haladó hajókat nem csak észlelni kellett, hanem olyan jó felbontásra volt szükség, ami révén el lehetett különíteni a kisebb (kísérő)hajókat az anyahajóktól. A rendelkezésre álló technológia miatt az ehhez szükséges, 20-30 méteres felbontást egy 8 méteres antennával el lehetett érni. Ennél nagyobbat viszont nem is tudtak volna alkalmazni, mert ezt a pályára állító eszközök lehetetlenné vagy elviselhetetlenül drágává tették volna. De még ilyen adatok mellett is űreszközök számára igen alacsony, 265-250 kilométer között változó magasságú pályát kellett tartania a műholdnak. Ezen a magasságon a légkör fékező ereje már számottevő, és folyamatosan lassítja a műholdakat, pláne egy 3 tonnás, 8 méteres antennával felszerelt példányt. Már csak ezért sem lehetett napelemekkel megoldani az aktív műhold energiaellátását, hiszen azok nagy felülete csak növelte volna ezt a problémát. Egyébként is, a tervezett radar számára rengeteg áramra volt szükség, ezért aztán irreális méretű panelekre lett volna szükség. Ez korlátozás viszont maga után vonta azt, hogy nukleáris erőforrást kellett alkalmazni az áramellátáshoz, mivel persze akkumulátorok sem jöhettek szóba a fogyasztás miatt. A tervezett reaktor üzemelése közben felszabaduló sugárzás miatt magát a műholdat is úgy kellett megépíteni, hogy annak rendszereiben az elvárt üzemidő alatt ne okozzon túl nagy kárt ez a hatás, és a kilövésre kész űreszköz kezelése is speciális intézkedéseket igényelt a fedélzeti sugárforrás miatt. Cselomej a Kozmoplánnak nevezett, akár bolygóközi utazásra is alkalmas űrrepülőgépén dolgozva már elkezdte tanulmányozni a fedélzeti atomreaktorok lehetséges típusait és hatásait. Ezen tapasztalatait természetesen felhasználta az USz-A-nál is, de intézete persze nem volt alkalmas ilyen jellegű eszközök konkrét megalkotására, ezért két külső szervezet bevonására került sor.

rorsat_by_ronald_c_wittmann_1982.jpg

A hidegháború alatt a nyugati országokban a közvéleménynek be kellett érnie hasonló rajzokkal, ha egy kicsit is különlegesebb szovjet katonai eszközökre voltak kíváncsiak. Ugyanakkor ez az 1982-es ábrázolás még mindig sokkal jobb, mint a lényegében teljesen spekulatív másik, ami pedig elég sok helyen szerepel – hiába jegyzi meg még részletes képaláírás is a Wikipedia oldalán, hogy ez pusztán szemléltető rajz, nem valódi (forrás)

Az egyik az Obnyinszkban lévő Fizikai Energetikai Intézet (FEI) volt, a másik pedig a moszkvai Kurcsatov Atomenergetikai Intézet (AEI). A FEI elképzelése egy félvezetős átalakítóval termelte volna az elektromos energiát a reaktor által biztosított hőből (thermoelectric), az AEI ugyanakkor a reaktor hőjével egy izzókatódból kilépő elektronok által generált árammal működött (thermionic). A fejlesztést a Közepesgép-gyártási Minisztérium felügyelte – ugyanaz a minisztérium, amely az atomfegyverek gyártását is. Bár az AEI részéről magát Hruscsovot is megkeresték, hogy döntsön, melyik reaktortípust fejlesszék ki rendszerbe állítható szintűre, ezúttal a főtitkár úgy érezte, hogy ezt a tudományos-technikai kérdést nem tudja eldönteni, ezért mindkét megoldást részletesen kidolgozták. A reaktor tényleges építője körül az OKB-52/KB-1 közöttihez hasonló jellegű, folytonos változások történtek a szovjet védelmi szektor belső harcai miatt. Így történhetett meg, hogy először az OKB-300, azaz a Szergej K. Tumanszkij vezette iroda kapta a feladatot, noha addig csak sugárhajtóműveket építettek. Végül is 1972-re a GP Krasznaja Zvezda (Vörös Csillag Állami Vállalat) keretén belül összpontosítottak minden, szovjet űreszközökkel kapcsolatos nukleáris meghajtási feladatot.

A kisebb kihívást jelentő, félvezetős átalakítós típussal jóval gyorsabban tudtak haladni (vezetőjük a neves mérnök, Mihail M. Bondarjuk), ezért BESz-5 néven egy névlegesen 5 kW elektromos teljesítményű reaktort fel tudtak használni az USz-A műholdak kísérleti, később pedig normál példányaiban is. A reaktor a Buk (Bükkfa) fedőnevet kapta a katonai használatban. Az aktív zónát berillium neutronreflektor vette körül, és 37 üzemanyagrudat tartalmazott, melyekben összesen 31,1 kg, 90%-osra (tehát szinte fegyvertisztaságúra) dúsított urán-molibdén ötvözet formájú hasadóanyag volt. Az aktív zóna teljes tömege 53 kg volt, ez mintegy 60 centiméteres hosszt és 20 centis átmérőt foglalt el. A reakciót szabályozórudakkal tartották ellenőrzés alatt, melyeknek a műhold hasznos terhe felé eső végei bórkarbidból készültek, további árnyékolást biztosítva. A reaktor hűtését, illetve a hőelvonást a félvezetős átalakító felé folyékony állapotú nátrium-kálium eutektikum (olvadék) biztosította. Az elegy neve NaK-78 volt, mivel 77,8%-os káliumtartalommal bírt. A kétkörös hűtőrendszer első körében 13, a másodikban 26 kg hűtőközeg volt. Az űrbeli alkalmazás extrém körülményei nem sok helyet hagytak az optimális megoldások alkalmazására, ezért a tényleges hatásfok úgy alakult, hogy 100 kW hőenergiából lett 3 kW elektromos energia. Az izzókatódos verzió TEU-5 néven csak a ’80-as évekre készült el, és alkalmazni is kezdték a késői USz-A műholdakban, Topol (Nyárfa) néven. Ezt technikailag előnyösebb megoldásnak tartották, csak sokkal tovább tartott megbízható verzióban elkészíteni ezt a működési elvű reaktort.

Szintén a ’80-as években egy harmadik reaktor is elkészült, amit űreszközök energiaellátására készítettek: a leningrádi Központi Gépipari Tervezőiroda (CKBM) és a Kurcsatov Intézet közösen hozta létre a Jenyiszej nevű, 6 kW elektromos teljesítményű berendezést. Ennek a folyékony fémmel hűtött reaktornak az egyik tervezője V. I. Szerbin volt, aki az SzKP Központi Bizottsága Védelmi Részlegének főnöke, Ivan D. Szerbin fia volt. Az idősebbik Szerbin volt a szovjet rakéta- és űrprogramok egyik legfelsőbb szintű felügyelője, így jelentős befolyással bírt ezekben az ügyekben. A szovjetekre jellemző módon „szerencsére” további, összezavarásra kiváló elnevezésekkel is találkozni: a TEU-5 Topol a Topaz, a Jenyiszej pedig aTopaz-2 nevet kapta, noha semmi közük nincs egymáshoz. A Topaz itt egy betűszó, a „kísérleti izzókatódos átalakítás az aktív zónában” rövidítés orosz megfelelője. A TEU-5-re ráadásul több helyen Buk-3-ként hivatkoznak. A lényeg az USz-A szempontjából, hogy legalább 1987-ig a BESz-5-öt használták a műholdak, utána (’87. július 10.) pedig a TEU-5-re tértek át.

reactorpix.gif

A BESz-5 vázlatos rajzai. A felső vázlaton az amerikaiak által a Kozmosz-954-ből (lásd később) származó darabok alapján rekonstruált elrendezés látható, alul pedig a ’90-es években konferenciákon bemutatott képekre alapuló rajz. A hasonlóság feltűnő, azaz a kevés információból is meglepőn pontos munkát végeztek a fizikusok és mérnökök az ismeretlen reaktorral kapcsolatban (forrás)

Persze egy „valódi” reaktorral, nem csak a bomlás melegéből energiát nyerő radioizotópos generátorral (RTG) felszerelt műhold önmagában elég veszélyes volt. Az USz-A különösen alacsony repülési profilja viszont erre is rátett egy lapáttal, hiszen a több kilogrammnyi urántöltet, ami erősen sugárzóvá vált a reaktor beindítását követően, nem kerülhetett vissza a földfelszínre, noha ahhoz folyton „túl közel” repült a hordozó műhold. Ezért a 45 naposra tervezett üzemidő végén a műholdból egy külön rakétamotor kilőtte a reaktort egy magasabb Föld körüli pályára, amit két lépésben ért el az ROCs. ROCs-nek a veszélyes részt nevezték az oroszok: ez a radiológiailag veszélyes komponenst rövidíti konkrétan (a továbbiakban még: reaktoregység). Mivel együttesen 1,25 tonnát tett ki a reaktor (385 kg) és az árnyékolása (865 kg), ebből, valamint a Ciklonéval megegyező hajtóanyag tulajdonságaiból az adódik, hogy a „parkolópálya” eléréséhez mintegy 200 kg üzemanyag kellett. E körül a rakétamotor körül volt még a műhold hőcserélője, amivel a felesleges hőmennyiséget nagy felületű radiátorokon át le tudta adni a világűrbe. A ROCs által a kilövéssel elért 900-1000 km-es pályamagasság már 400 éves keringési időt biztosított; azért csak ennyit, mert további kompenzálás nélkül itt is érvényesült a Föld gravitációs ereje. Az évszázadok során a hasadási termékek a szovjetek szerint elegendő mértékben bomlanak le ahhoz, hogy az ekkor majd a légkörbe visszatérő reaktoregység a felszínig eljutó, el nem égő elemei ne okozzanak szennyezést. Az ROCs kilövését az irányítóközpont parancsa, a műholdba épített, előre beállított időzítő, valamint a műhold helyzetérzékelő rendszerének „helyrehozhatatlan hiba” jelzése egymástól függetlenül is képes volt kiváltani.

ascentx.gif

A reaktoregység és a hozzá kapcsolt rakétamotor, amely a magasabb, kb. 400 évig fenntartható pályára állítja azt (forrás)

Az árnyékoló pajzs lítium-hidridet, rozsdamentes acélt, volfrámot és szegényített uránt tartalmazott, hogy széles spektrumban tudja akadályozni a gamma- és neutronsugárzás kijutását az űrbeli viszonyok között amúgy is erősen zavart elektronika irányába. A teljes hossz 9,4 m lett, ebből 5,8 kellett a ROCs számára. A henger alakú test átmérője 1,3 méter lett. A korszakban elérhető legfejlettebb szovjet mikroelektronika volt beépítve, melynek tervezését főként az OKB-36 végezte. A KB-1-ben I. G. Ropoport vezetésével hozták létre az „egypontos rádióirányító rendszert”. Ennek célja az volt, hogy minél kevesebbet kelljen kommunikálni a műholdakkal, tekintettel arra, hogy a Szovjetunió nem rendelkezett kiterjedt külföldi bázishálózattal, ahol elhelyezhették volna a földi állomásokat, valamint nem akartak az időjárástól befolyásolt helyzetű követőhajókra támaszkodni.

A Ciklon-2 korlátozott méretei, illetve a tervezettnél nehezebb műhold miatt egy kissé furcsa áthidaló megoldásra lett szükség: a műhold a rakéta helyett, mintegy harmadik fokozatként saját magát állította a végső pályára. A hordozórakéta csak szuborbitális pályára juttatta fel az USz-A-t, onnan pedig a műholdon lévő külön hajtómű indult be az átmeneti pálya csúcspontján, hogy az előírt, kb. 250 kilométeres magasságba jusson az eszköz. Ezért az USz-A-nak az általában elegendő egyetlen, manőverezést megvalósító hajtómű helyett három volt: az előbb leírt, pályára állító, elég erős egység, egy „normál”, manőverhajtómű, és egy harmadik, stabilizáló egység (és ugye ROCs előbb említett, külön rakétája). Ez utóbbi, kis tolóerejű, stabilizáló rendszer valószínűleg ionhajtómű volt, ami csekély tolóerővel, de folyamatosan tud működni. Ezzel ellensúlyozták a lassulás miatti nem kívánt süllyedést, valamint a legkisebb, finom pozíciómódosításokat is ez segítette. Az előre számított pozíció tartása nagyon fontos volt, mivel a későbbi eljárás szerint két USz-A működött együtt, és relatív helyzetüket pontosan tartani kívánták. A szokásos manőverhajtómű a 4E18 kódot kapta, és a Ciklonnal azonos hajtóanyag-keveréket használt, tömege feltöltve 910 kg volt. A 4E18 részt vett a magasság tartásában is, néha kisebb „impulzusokkal” helyreállítva a kívánt értéket. A Turajevóban lévő, Tumanszkij-féle OKB-300 végül is a reaktor helyett ezeket a hajtóműveket tervezte – ez szintén szokatlan volt, mivel a többi szovjet űreszköznek a kalinyingrádi OKB-2 szállította ezeket az eszközöket. (1972 után az ismert szovjet-orosz űrhajóval megegyező néven, Szojuz (Unió) Gépgyártó és Tervező Vállalatként lett ismert az OKB-300 ezen részlege.) Az USz-A műhold végül is 3,8-4 tonnásra hízott a számos szükséges részegység miatt.

Maga a radar, amiért az egész műholdra szükség volt, egy hatalmas, 8 méteresre kihúzható antennájú, 8,2 GHz-es (3,6 centiméteres hullámhosszú) eszköz volt, a Csajka (Sirály). Természetesen a nagy céltávolság és a korabeli technikai szint mellett, ahogy az Urál kémhajó radarjainál is történt, itt is nagy kisugárzott energiával kellett kompenzálni a hiányosságokat. A négy méteres antenna a kilövés során a műhold burkolatára illeszkedett, tehát hajlított alakú volt, és csak a világűrben hajtották ki működési pozícióba, a reaktortól távolabbi irányba. Nyugati becslések szerint a Csajka egy 450 km széles sávot tudott átfogni. A műholdon egy további, kisebb oldalra néző radar is volt, erről azonban közelebbit nem tudni. (Elképzelhető, hogy ez az USz-AM verzión látható „másik radar”.) A Csajkát az NII-17 moszkvai intézet készítette. A tengeri célok légi felderítésében tapasztalatok híján jelentős, repülőgépek segítségével végzett tesztelést kellett előzetesen lefolytatni. A berendezés teljesítménye valószínűleg kielégítő volt, legalábbis a ’80-as években szereztek jó benyomásokat vele a szovjetek. A CIA is úgy becsülte, hogy kedvező körülmények között még a kisebb rombolókat is megbízhatóan észleli, de rossz időjárásnál, hullámzó tengeren (ami zavarja a radarvisszaverődéseket) is biztosan ki tudja szűrni a nagyméretű hajókat a háttérből, elsősorban persze az anyahajókat.

entirerorsatqx.jpg

Az USz-A-ról készített rekonstrukció. A méretek és a fő részek feltüntetve. Látható a radar működési helyzetbe fordításának módja is, valamint egy fotó a 4E18 hajtóműrendszerről (a kép eredetijének forrása)

 

Az USz-P, tehát az elektronikai felderítő műhold esetében jóval egyszerűbb dolguk volt a mérnököknek. Az átmérő maradt 1,3 méteres, de a teljes hossz, köszönhetően a hatalmas, kinyitható napelemtábláknak, 17 méterre nőtt, a tömeg viszont 3,1 tonnára csökkent. A 8 részből álló napelemeket az OKB-52 saját maga tervezte meg. Az USz-P is rendelkezett a pályára állító hajtóművel, mivel a Ciklon-2 csak egy 120x415 km-es pályára állította az eszközt. Innen a műhold saját magától változtatta meg a keringési pályáját egy majdnem kör alakú, 435 km magasságúra. A 4 db, egyenként mintegy 10 kg tolóerejű manőverhajtómű számára szintén aszimmetrikus dimetil-hidrazin és dinitrogén-tetroxid hajtóanyagot használtak, melyet 8 db 60 literes tartályban tárolták. Az USz-P is rendelkezett minimális tolóerejű ionhajtóművekkel, melyek ezúttal főleg a pozíció finomszabályozására szolgáltak, mivel a jóval magasabban keringő passzív műhold nem lassult annyira, mint aktív társa.

A program korai szakaszában felmerült, hogy egy olyan műholdas felderítő rendszert kellene létrehozni, amely minden haderőnem igényeinek megfelelő. Elektronikai felderítő műholdakat egyébként is mindenképp terveztek rendszeresíteni, ezek alkalmasak lehettek volna a tengerészeti célokra is. De vállalatok közötti helyezkedések, valamint a tengerészet aktív radaros felderítésre való igényei miatt végül is függetlenül valósult meg a kétféle USz műhold, valamint a Celina(-2) (Szűzföld) ELINT műhold-sorozat (ELINT: electronic intelligence, elektronikai felderítés/hírszerzés). Persze a két ELINT eszköznek végül hasonló részei lettek.

Az USz-P számára a CNII-108 készítette el a konkrét rádióelektronikai felderítő, vevő rendszereket. A fő vevő egy, az űrben kinyitott, kereszt alakú antenna volt.

usp640.jpg

Oldal és alulnézetben az USz-P. 8x4 kinyíló és hátranyúló napelemtáblájával meglehetősen érdekes látvány a műhold. A fő vevőantenna a kereszt alakú szerkezet (források: fenti, lenti)

us_p_0.jpg

 

Támogató rendszerek és repülési profil

Az 1960-as évtized végére az OKB-52 az Almaz katonai űrállomás tervezésében és gyártásában volt a vezető iroda, ez azonban erősen lekötötte a kapacitásaikat (a KB-1-nek pedig eleve számos feladata volt). Így az USz mindkét típusának gyártását átadták a leningrádi KB Arzenál vállalatnak 1969-ben. Az április 30-ai döntés után az addig tüzérségi és rakétalövedékekkel foglalkozó Arzenál külön részleget hozott létre az új projekt számára, és gyártókapacitását is kibővítette, hogy 1970-ben elkezdhesse az első műholdakat összeszerelni. Az USz műholdak üzemeltetése (az időnként változó nevű) űrparancsnokság feladata volt. Az aktív és a passzív műholdat a 17F16(K?) és a 17F17 katonai kóddal jelölték. A földi központból a jeleket a Szovjet Haditengerészet vezérkarának továbbították. Nyugaton RORSAT és EORSAT néven ismertek az USz-ek, előbbi a Radar Ocean Reconnaissance Satellite, utóbbi pedig a Radar helyett az ELINT szóval kezdődik. A rendszer, ha jól működött, nagyjából 2 km pontossággal tudott adatokat szolgáltatni.

 

moszkva.png

A Projekt 1164 Atlant/Szlava osztályú irányított rakétás cirkáló, a Moszkva (eredetileg a névadó Szlava). A megjelölt burkolat a Korall-BN antennáját rejti (szimmetrikusan a másik oldalon is van egy). A cirkáló összesen 16 db P-500 Bazalt (SS-N-12 Sandbox) hajók elleni robotrepülőgéppel támadhat a Korall-BN-en át érkezett adatok segítségével. A közel 5 tonnás fegyverek egy tonnás harci részt juttathatnak el 500 km-nél is messzebbre, a hangsebesség két és félszeresével (forrás)

A begyűjtött adatokat el is kellett juttatni a felhasználókhoz, méghozzá minél hamarabb, hiszen közben a célpontok mozgásban voltak. A tengeralattjárók és hajók fedélzetén az NII-132 tervezte Korall-B illetve Korall-BN kommunikációs rendszert és antennáit (nyugati kódja: Punch Bowl) építették ki be, melyek megfelelő, egymáshoz képesti pozícióban lehetővé tették a hadihajóknak, hogy közvetlenül vegyék a műholdak jeleit. Ezt az üzemmódot a „megtaláltam-továbbítom” megnevezéssel illették. A rendszerrel többek között a Projekt 949 (Oscar) (és valószínűleg a Projekt 675 [Echo II]) osztályú tengeralattjárókat, valamint a Projekt 1164 (Szlava), 1144 (Kirov) és az egyik 11540 osztályú fregattot látták el. Ezek többféle, hajók elleni robotrepülőgépet hordoznak, a P-700 Gránit, P-500 Bazalt és a H-35U Urán típusokat, melyek mindegyike több száz kilométer hatótávolságú eszköz.

Ha azonban éppen nem voltak vételi pozícióban a hajók, akkor a műholdak tárolták az adatokat, és a következő földkerülésük során a parancsnoki központnak adták le őket – ez volt a másik üzemmód. Ezt a központot Raszpletyin és Cselomej tervei alapján a Moszkvához közeli Noginszkban építették meg, ahol a többi vezérlőterem is volt, de a többi szovjet parancsnoki állástól függetlenként, az NII-4 intézet területén. A noginszki központ hamarosan az ASAT feladatú ISz műholdakat is képessé vált irányítani. További kommunikációs bázisok is rendelkezésére álltak a programnak, melyeket egyébként a saját céljaikra a Stratégiai Rakétacsapatok üzemeltettek.

usastat1.jpg

A képen elvileg a noginszki földi irányítóközpont látható (forrás)

 

Ugyanakkor a Korall nem volt elég a koordinált feladat-végrehajtáshoz. A hajók és a szárazföldi vezetési pontok közötti kommunikációhoz, valamint a pontosabb navigációhoz (ami a rakétahordozó tengeralattjárók (SSBN) számára is életbevágóan fontos) szükség volt egy további műholdrendszerre. Minden hajó nem kaphatta meg a Korall antennáit sem, ezért a kapott információkat ezeknek a hajóknak tovább kellett adnia a többiek számára is. Természetesen az űrkorszak villámgyorsan fejlődő kezdeti időszakában csakis egy újabb műholdhálózatra gondolhattak a mérnökök és a stratégák. Az OKB-1 javaslatával szemben végül is az NII-695 Ciklon nevű megoldását fogadták el. (Természetesen nem összekeverendő a Ciklon-2 hordozórakétával…) Jellemző az eltérő, és nem ritkán kiváló eredményeket produkáló szovjet gondolkodásmódra, hogy a Ciklon egyben volt műholdas navigációs rendszer, valamint kommunikációs eszköz is. Abban viszont egyezik a Ciklon és az első hasonló amerikai rendszer, a Transit, hogy mindkettő haditengerészeti igényre, konkrétan tehát az SSBN-ek pontos indítási koordinátákkal való ellátására vonatkozó igényből fejlődött ki. A Ciklon első műholdját már 1967-ben felbocsátották, egyidejűleg megkezdődött a hajók és tengeralattjárók Cunami-M nevű, a Ciklonhoz illeszkedő kommunikációs eszközökkel való ellátása. 1969-re korlátozott képességekkel már szolgálatban állónak is minősítették a Ciklont. Ugyan eredeti műholdakat 1978-ig még bocsátottak fel, de már 1974-től megkezdték a teszteket a Ciklon-B-vel (ismét egy remek névválasztás…). A modernebb Ciklonhoz a Cunami-AM hajófedélzeti rendszer tartozott, és 1976-tól minősítették alkalmazhatónak, ekkor a Parusz (Vitorla) nevet kapta. A műholdak 980x1020 km-es pályán repültek. A Parusz pontossága kb. 100-300 méter volt a végfelhasználónál. Segítségével a hadihajók immár meg tudták állapítani saját helyzetüket, az USz műholdak adataiból pedig a célokét, így lehetővé vált a támadási tervek kidolgozása elvileg a világtengerek bármely pontján, de természetesen elsősorban az északi féltekén. (A Parusz utódja a navigáció terén a GLONASS.)

parus.jpg

A Parusz egyik műholdja. Minden tekintetben kisebb és egyszerűbb, mint az USz-ek: egyrészt nem kellett olyan alacsonyan repülnie, mint azoknak, tehát jóval egyszerűbb hajtóműrendszere volt, másrészt eszközeinek jellemzői miatt elegendő volt a 825 kg-os tömeg, valamint a napelemes áramellátás (az átlagos teljesítmény mindössze 0,2 kW) (forrás)

 

Az USz-műholdak, főleg a radaros verzió különleges pályaigényeiről már volt szó. Az alapvető pálya 65 fokos inklinációjú (a pályasík és az Egyenlítő által bezárt szög) volt, a legalacsonyabb pont 250, a legmagasabb pedig 265 km-es magasságú. Mindez azt eredményezte, hogy a műhold 7 nap, avagy 111 földkerülés után ismételte meg a felszínre vetített pályáját (groundtrack). (Ezalatt persze, pályától függően, egy adott pont felett többször is áthaladhat egy műhold.) Értelemszerűen ebből következett, hogy mindig több műholdnak kellett repülnie adott zónák megfelelően sűrű figyelemmel követése érdekében. A teljes Föld lefedettségéhez számos egység kellett volna, de alapvetően elég volt az északi féltekén az óceánokkal borított régiókra koncentrálni. Ugyanakkor igényként merült fel a Horn-fok és a Jóreménység fokának figyelemmel kísérése is, melyek viszont a déli féltekén találhatók. Számításba véve ezen területeket, illetve a szükséges „ismétlési gyakoriságot”, minimum négy, két párba rendezett USz-A-t kellett az űrben tartani egyidejűleg, legalábbis ez volt a kezdeti eljárás. Közülük az első pár 20-30 perces elkülönítéssel repült, és a két, nagyjából azonos területet fedő mérések lehetővé tették, hogy a földi állomásokon vagy hajókon az adatokból kiszámolják az észlelt célok sebességét és útirányát. Mintegy másfél óra múlva jött a következő, hasonló páros, amivel megerősíthették vagy pontosíthatták az előző adatokat.

Az radaros és az ELINT változatok közötti fő különbség a pályáikban az volt, hogy az előbbinek, technikai korlátai miatt, 255 km-es átlagos magasságot kellett tartania, utóbbi viszont 435 km magasan haladhatott átlagosan, így a pálya ismétlése 4 nap vagy 61 földkerülés után következett. Az USz-P esetében egyazon műhold egyazon felszíni pontot az északi féltekén 6-14 óra, a délin viszont akár 28 óra múlva fedett le leghamarabb. A megfelelő adatokhoz viszont nagyjából két órás követési idő kellett egy adott pont felett, ezt, ismét csak az északi félgömbön, legkevesebb négy USz-P műholddal lehetett biztosítani.

A CIA 1983-as becslése szerint ahhoz, hogy az északi 50. és 70. szélesség között legfeljebb 2 órás követési időt biztosítsanak, négy passzív és hét aktív műhold kellett. Ha 2,4 órára növeljük a tűréshatárt, akkor 4-4 egység is elegendő.

rorgridx.gif

Ez az USz-A „groundtrack”-je (forrás)

A nyitókép forrása: link

A források a következő rész végén lesznek feltüntetve, mely itt található.

A bejegyzés trackback címe:

http://techstory.blog.hu/api/trackback/id/tr757952932

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Flankerr 2015.10.09. 21:43:14

Ismét egy kiváló, hiánypótló poszt, gratula :)

bandiras2 2015.10.10. 11:48:50

"Az árnyékoló pajzs lítium-hidridet, rozsdamentes acélt, tungsztent és szegényített uránt tartalmazott,"
A tungszten magyarul Wolfram! Kérlek javítsd!

Maga Lenin 2015.10.10. 13:32:50

@bandiras2: Nah, fény derült erre a csúnya anglicizmusra tőlem, amiről magam sem tudtam.
Szóval köszönöm, átírva!

mismásológép 2015.10.11. 02:21:15

Siker oroszul = uszpeh, nem uszpek.

Így jár az, aki angolból lopott cikkekkel próbál ékeskedni, de lusta bárminek utánajárni.

Ja, és MCRSZ, nem MCRSz (stb.), mert nagybetűs betűszavaknál MINDEN betű nagybetű, a kettős (és többes) betűk minden betűje IS.

"(Isztrebityel Szputnyikov, kb. Megsemmisítő Műhold)"
Nem-nem, műhold-megsemmisítő (szó szerint műholdvadász, az isztrebítyel a vadászrepülőgép, szterljaty = lőni, sztrela = nyíl).

Szóval ha nem tudsz oroszul (márpedig nem tudsz, ez látszik), akkor inkább ne próbálj felvágni az orosztudásoddal, az angol szövegre alapozva.

Az elektromos energia pedig magyarul VILLAMOS energia.
(A mostanában reklámokban szereplő elektromos borotva meg VILLANYborotva, elektromos áram = VILLANYáram stb.)

Biztos sok munkád van benne, látszik is, hogy igyekeztél, de akkor már lehettél volna kicsit alaposabb.

(Mondjuk az angol eredeti szerzője is, ugyanis a molydenum pl. valójában molyBdenum lenne stb.)

@bandiras2:
Nem, a tungsten németül Wolfram.
Magyarul volfrám.

mismásológép 2015.10.11. 02:25:09

A lítiumhidrid nem kötőjeles (ahogy a lítiumion sem, annak ellenére, hogy sok hülye úgy írja)

Allesmor Obranna 2015.10.11. 03:09:44

@mismásológép: Kettős betűknél, ha idegen nyelvű rövidítés magyar átirata, akkor nem minden tagjuk írandó nagy betűvel. Az MCRSz a helyes.

Burgermeister 2015.10.11. 08:34:22

Faszt vitatkoztom ezen. Engem nem erdekel. Sok munka van benne. Csinaljatok jobban. Ne fikazzatok a bloggert. Hajra,csak igy tovabb.....

bloglegelő 2015.10.11. 10:05:27

'A képen elvileg a noginszki földi irányítóközpont látható"

közönséges mérnöki rajztáblák, mint grafikus kijelzők :)

egyébként tényleg, a háttal látható pultokban van gondolom a monitor, az adatokkal, azokat vetik a térképre

bloglegelő 2015.10.11. 10:06:16

nem monitor, inkább telexgépszerűség

Aëtius 2015.10.11. 10:23:22

@mismásológép: a helyesírási képességed és a bunkó stílusod nincs szikromban egymással. (Nyelvtannácinak lenni egyfajta kelégülés?) A lényegi részhez meg nem tudsz hozzászólni.

Az ’Истребитель’ amit repülőgépek esetében valóban vadászgépnek fordítanak valójában inkább 'megsemmisítő'-nek kell itt fordítani az 'истреблять' igéből származik ami --> kiirtás, megsemmisítést jelent.

A köznyelvben az elektromos áram/energia is használatos a villanyáram/villamos energia meg elég régies szóhasználat. Tudomásul kell venni, hogy a nyelv fejlődik/változik és nem mindig alkalmazkodik a nyelvészek vaskalapos nézeteihez…

Aëtius 2015.10.11. 10:25:02

@Maga Lenin: Ja még egy. Nagyon tetszik a sorozat, látszik, hogy rengeteg munka van benne...

Aëtius 2015.10.11. 10:30:43

@bloglegelő: nem telex. A '60-as, '70-es években a szovjet CRT-k így néztek ki. A '80-as években még magyarországra is érkezett belőlük a ESZR R-20/22-es gépekkel...

Wildhunt 2015.10.11. 11:33:00

@Aëtius: A rajztábla meg volt a kiterjesztés :D. Most már viccesnek tűnhet, de a 60-as években egy jó mérnök a kapott adatok alapján valóban sokkal hatékonyabban extrapolált, mint azok a számítógépek. Már csak azért, mert intuitíve ki tudta szűrni a valószínűtlen eredményeket.

Maga Lenin 2015.10.11. 11:34:41

@Aëtius: Köszönjük, igyekszünk! :)

gigabursch 2015.10.11. 12:36:28

Tetszett az írás.

A @mismásológép: hozzászólását oda teszed ahova akarod, végülis van benne igazság, de ez engem különösebben nem izgat a problémázása...

Viszont:
Ismét elmerengtem azon, hogy végiggondolták a ruszkik az erőforrásaikat, az erőforrásaik védelmét és jó használhatóságát, valamint a technológiai szűk keresztmetszeteiket és az időtálló használhatóságot.
A rendkívül magas műhold pálya és sok műhold nagyfokú helyettesíthetőséget is takar, illetve több célpont párhuzamos rávezetését az én olvasatomban. Ügyes...

na__most__akkor 2015.10.11. 12:53:27

Brilliáns, Lenin elvtárs. Csak így tovább!

A fordítási/betűzési hibákat én blogon kívül, magánüzenetben szoktam felhozni... itt nem a blogger égetéséről van szó, hanem az ÜZENETről.

mismásológép 2015.10.11. 13:04:28

@Allesmor Obranna:
Nem kéne baromságokat beszélni, olvasd el a helyesírási szabályzatot.

@Burgermeister:
Ha rengeteg munkával csinál valaki szart (félreértés ne essék, ez a cikk nem az), akkor meg kell becsülni, mert sok munka van benne? Mondjuk 2 év alatt egyedül felépít egy házat, ami összedől, ha egy macska nekidörgölőzik?

@Aëtius:
Az isztrebljaty szót nem ismertem, köszi.
De ott is megragadtad a lényeget, nyilván (hogy a birtokos szerkezetben melyik a birtok, melyik a birtokos).
Viszont ennek kivételével hülyeségeket írsz, de nem baj.
Persze, az meg nyilván bunkó stílus, ha valaki felhívja a figyelmet a hibákra, meg arra, hogy nem lopni kellene a cikket, merthogy ez bizony úgy lett "szerezve".
Persze, sok munka ekkora szöveget lefordítani, viszonylag igényesen (ahogy itt is történt) meg pláne az, de attól ez még nem saját munka. Az ugyanis még több idő és szellemi ráfordítás lenne.

Allesmor Obranna 2015.10.11. 14:23:23

@mismásológép: Velem te ne vitatkozzál, úgy kell írni, ahogy leírtam. A helyesírási szabályzat ezen a téren elég flexibilis, ugyanakkor a józan paraszti ész is azt diktálja, hogy ami másutt egytagú betű (pl. a cirill C, ami nálunk Sz), úgy azt nálunk is így kell írni.

Mindazonáltal a cikk maga szakmailag igen jó.
Ezzel szemben te egy troll vagy, egy nyelvtannáci, akinek ezen a borongós vasárnapon megadatott, hogy valaki visszaszólt.
Boldog Karácsonyt!

cardiobascularis 2015.10.11. 14:38:10

@Allesmor Obranna:
Mi ez a "velem te ne vitatkozzál" baromság, öcsém?
Baromságot írtál, a szabályzat szerint a nagybetűs betűszavakban minden betű nagybetű. A kettős és többes betűk minden tagja is, függetlenül attól, hogy milyen nyelvből van átvéve.
Nem, a szabályzat NEM flexibilis ebben a kérdésben (sem), olvasd el (jelen kérdéssel a 283. a) pont foglalkozik), barom, ne a saját magad által gyártott ökörségeket hangoztasd.

Idézem, baromka:
"magyar és idegen betűszóknak minden betűjét (a többjegyűeknek minden jegyét) nagybetűvel írjuk"

Szólj, ha valamelyik szót nem érted.

walter sobchak 2015.10.11. 14:44:58

@Allesmor Obranna: @cardiobascularis: Ezt fejezzétek be, legyetek szívesek, akárkinek is van igaza.

Allesmor Obranna 2015.10.11. 15:50:47

Bízisten folytatnám még, de csak szórakozásból. Itt van egy szakmai blog, egy erősen szakmai szöveggel és egy hozzá nem értő sérült két külön nicknév alatt provokál és ócsáról, de a szakmai részhez hozzászólni sem tud.

Ámde, bölcsesség is van a világon, így részemről befejezettnek tekintem a dolgot, hiszen tulajdonképpen én is nyelvészkedtem, én is felültem a provokációnak, ami nem helyes.

Minden esetre élmény kiugrasztani a nyulat a bokorból.

cardiobascularis 2015.10.11. 15:50:56

@walter sobchak:
Vettem.
Csak bosszant, ha valaki hülye, de okoskodik ahelyett, hogy utánanézne a tényeknek.

walter sobchak 2015.10.11. 15:54:03

@Allesmor Obranna: Köszönöm szépen. Nincs értelme visszaírni, csak a kurvaanyázás van belőle, nem éri meg. Igaza van, nagyon okos, elnézést kérünk a posztért, nem vagyunk méltók, hamu a fejre. Pont. Lenin se véletlenül nem írt vissza, egyszerűen nem ér ennyit. Ha erre a kommentre válaszol, arra se válaszolok, nem olyan nehéz megállni. :)

A többieket is ugyanerre kérném, köszönöm. :)

slowMotion 2015.10.11. 16:26:08

1) Kiváncsi lennék, mi van ebből még ma is használatban.
2) Hány ilyen kilőtt reaktor kering sacc/kb még ma is 1000km-en?

David Bowman 2015.10.11. 16:41:35

"gyorsan hordozóindítható rakéta"
Ez mi?

David Bowman 2015.10.11. 17:09:07

" A FEI elképzelése egy félvezetős átalakítóval termelte volna az elektromos energiát a reaktor által biztosított hőből (thermoelectric), az AEI ugyanakkor a reaktor hőjével egy izzókatódból kilépő elektronok által generált árammal működött (thermionic)."
Sőt! Rumáska néven forgógépes atomerőművet is építettek. Nem tudom mihez, de végül is nem merték fellőni soha.

cardiobascularis 2015.10.11. 17:52:13

@walter sobchak:
Igazad van, el kell érni azt, ami Amerikában már van.
Ha valaminek a nevét nem tudjuk kiejteni, akkor az az anyag hótt biztos, hogy káros a szervezetre.

És ott kb. ilyen szinten zárnak össze a kritikára a "bennfentes hozzáértők", mint amit te is javasolsz.

Szóval előre ezen az úton!

Maga Lenin 2015.10.11. 19:48:03

@na__most__akkor: @gigabursch: Köszi!

Na igen, nem kell félteni sose az oroszokat, főleg azokban az időkben. Tudták ők, hogy mit akarnak és miért meg hogyan. Sokszor tetszenek a megoldásaik.

Maga Lenin 2015.10.11. 19:54:22

@slowMotion: Lásd következő rész! /nemsokára/

Maga Lenin 2015.10.11. 20:00:38

@walter sobchak: Csatlakozom mindenképpen ehhez a gondolatmenethez.

Maga Lenin 2015.10.11. 20:05:57

@David Bowman: Erről van valami közelebbi infod? Mert én nem mentem utána a dolognak, amikor egyszer felmerült ez a név (ang. Rumashka volt). Nekem elsőre csak a CIA által kitalált "kódnévnek" tűnt az egyik fajta reaktorra (TEU vagy BESz).

Aëtius 2015.10.11. 21:21:21

@Wildhunt: a kalkulátor korszak előtt mi logarléccel tanultunk számolni. A logarléc csak akkor használható, ha meg tudod becsülni az eredményt :)

@mismásológép: gondolom nem tudsz oroszul különben nem írnál ilyen ökörségeket. Ha azt gondolod, hogy a postíró fordította a cikket talán megjelölnéd, hogy honnan van.

David Bowman 2015.10.11. 23:01:34

Helyesebben Romashka. Kamilla. Van róla wiki cikk. Most így kicsit utánanézve nem vagyok benne biztos, hogy forgógépes változata is volt. Az amerikai SNAP-2 forgógépes volt.

karlmann 2015.10.12. 11:50:38

Jó írás, ügyesen bemutatja a technikát, a kort és annak jellegzetességeit is! Ugyanakkor jól rámutat az szovjetek egyik legnagyobb problémájára, az elszigetelt voltukra. Számos projektjük, mint ez is a hátrányos geopolitikai helyzetükből adódott. Mert mennyivel egyszerűbb volt az USA-nak, hiszen nekik szerte a földön voltak támaszpontjaik és szövetségeseik is. Ehhez képest a szovjetek nagyon jól "menedzselték" a helyzetüket és számos forradalmi innovációval legalább részben csökkentették a hátrányukat. Ráadásul tették mindezt úgy, hogy ipari-műszaki téren bizony sok tekintetben hátrányban voltak.

David Bowman 2015.10.12. 16:50:37

Ha javasolhatok egy témát a szovjet mobil atomerőművekről kellene egy jó kis összefoglaló írás. Több protót is építettek. volt vasúti, lánctalpas, és kamionra telepített változat is. Úgy tudom, az utóbbin a belorusz tud.akadémia most is bütyköl.

NAR 2015.10.12. 16:57:53

Alternatívaként nem gondolkoztak el azon, hogy valamilyen héliumos léggömbbel tartanak levegőben "műholdakat" mondjuk 80 km magasan? Nyilván nem lenne túlzottan irányítható, de alacsonyabbról jobban lehetne látni...

David Bowman 2015.10.12. 19:59:35

@NAR: Minthogy a lufi felhajtóereje a kiszorított levegővel arányos, bazi nagy lufi kellene egy 8 tonnás cucchoz.

Maga Lenin 2015.10.12. 21:19:45

@karlmann: Köszi!
Kétségkívül, sokszor nagyon kreatív és eredeti a gondolkodásuk. Vagy, ilyen "nyugatibb" megoldásokhoz szokva egyszerűen másabb. :)

Maga Lenin 2015.10.12. 21:21:37

@David Bowman: Hát, walter bloggazda úgy gondolja, meg én is, tolmácsolom szavait, hogy várja ám a vendégposztokat!

Lufiügyben meg csatlakoznék, az elég húzós dolog lenne.

David Bowman 2015.10.13. 00:12:38

@Maga Lenin: Nem tudok oroszul. Csak azt a keveset tudnám leírni, ami a neten van angolul.

David Bowman 2015.10.13. 00:28:00

@Maga Lenin: sovietoutpost.revdisk.org/index.php/2011/09/10/tale-of-the-wandering-reactor/
Főleg azért érdekel, mert amig nincs egy ilyen a Marson, addig nem érdemes ott semmi komolyat kezdeni.
További érdekességek, a messzi északon üzemelő automata atomelemes világítótornyok. Asszem ilyen Topáz van azokban is. Ha még mindet el nem lopták.