Folytatódik a Kirovok ismertetése, ezúttal a fegyverzettel és a tűzvezető rendszerekkel. Mivel a név kötelez ("techstory"), igyekeztem kiemelni néhány rendszer működésének érdekesebb elemeit, részleteit. Sajnos az orosz források ellentmondásai, a minden rendszerre jellemző számos elnevezés, valamint az, hogy az elektronikai eszközökről még most sem lehet túl sok konkrétumot találni, eléggé megnehezítette az egyértelmű adatok megadását. Azért a számok nagy vonalakban stimmelnek, úgyhogy ki fog derülni, milyen félelmetes arzenál található meg a cirkálókon! (Az első rész pedig itt érhető el.)

A vízi és víz alatti célok elleni fegyverzet

A korlátlan hatótáv mellett a 1144-esek legveszélyesebb tulajdonsága, hogy harci eszközök egész armadáját hordozzák, melyek révén nagyon komoly fenyegetést jelentenek mind a légi, mind a felszíni, mind a víz alatti célok számára. Számos fegyverrendszer a hajóosztály tervezése és építése során megjelent korszerűbb változatban, vagy még nem állt készen az első hajó, a Kirov építése során. Ezért az első 1144-es építésének megkezdésével folytatódott a munka, és a kisebb korszerűsítések, változtatások, de főleg a fegyverzet javítása volt a 1144.2 jelű, újabb verziójú cirkálókkal a fő cél. Ezen dolgozott tovább Kupenszkij, majd halála után V. A. Perevaljov vezetésével a tervezőcsoport. Röviden sorra kerülnek az alkalmazott fegyverek, majd a következő részben egy táblázat foglalja össze, hogy a különböző hajók mely eszközöket kapták meg, mivel végül is nem sikerült két egyforma hajót készíteni. (És ebben a források sem egyeznek meg.)

A Gránit hajók elleni robotgép metszeti ábrája. Az orrban a kék a radar, a sárga az elektronika és egyéb rendszerek, majd a piros a robbanófej. A hátsó részben egy gázturbinás sugárhajtómű látható, de ez, mint a leírásban szó lesz róla, valószínűleg igazából egy torlósugárhajtómű, ami nem tartalmaz mozgó alkatrészt (forrás)

Az eredetileg tengeralattjárók elleni harcra tervezett cirkálók legfontosabb és legpotensebb fegyverrendszere végül is a P-700 Granyit (Gránit) típusú, hajók elleni robotrepülőgép lett (a robotgép GRAU kódja: 3M45, nyugati kódja: SS-N-19 Shipwreck, azaz Hajóroncs – meglehetősen találó név, amint az a következőkből kiderül). A 1144-esek a felépítmény előtt, süllyesztett indítókban, 47 fokos szögben tárolva visznek magukkal 20 darabot ebből a nem mindennapi méretű és teljesítményű fegyverből. Az egyik ismertetőben találóan „hét és fél tonnás robotizált kamikazéknak” nevezik a Gránitot, és ez nem is áll messze az igazságtól. A P-700 eredetileg a KB-52-ben (52. sz. Tervezőiroda), Vlagyimir Cselomej vezetésével tervezett fegyver volt a Projekt 949(A) (nyugaton: Oscar II) tengeralattjárók számára. A 949-esek elsődleges feladata az ellenséges felszíni hajók, főleg persze az amerikai hordozók, illetve tengeralattjárók megsemmisítése volt. A hajókról indítható változatot jelenleg a 1144-eseken kívül az Admiral Kuznyecov repülőgép-hordozón telepítették. (Ami így a történelem legnagyobb tűzerejű hordozója.) Hordozós repülőszázadok híján az orosz stratégia az amerikai (NATO) nyíltvízi fölény ellen a távolsági bombázók, valamint a hajók, majd a tengeralattjárók fedélzetéről indított, nagyméretű és nagy hatótávolságú, gyakran nukleáris robbanófejjel felszerelt robotgépeket favorizálta. Ennek megfelelően számos típus készült el, de közülük is kiemelkedő teljesítményű a Gránit. A cél a szubszonikus elődök, a P-70 Ametiszt és a P-120 Malachit felváltása, valamint a P-500 Bazalt továbbfejlesztése volt. A fejlesztés 1969-ben kezdődött, és 1983-ra állt szolgálatba a P-700. A hatalmas, 10 méter hosszú, 0,85 m törzsátmérőjű fegyvert egy szilárd hajtóanyagú rakéta gyorsítja fel annyira, hogy beindulhasson a menethajtómű, ami egyes források szerint egy sugárhajtómű, de valószínűbb, hogy egy torlósugárhajtóműről van szó. Mivel tehát a Gránit eredetileg víz alóli indításra lett tervezve, hogy semmilyen módosításra ne legyen szükség a fegyveren, kilövés előtt a 1144-eseken lévő indítócellákat is elárasztják tengervízzel! A folyamat valószínűleg „hard launch” rendszerű, vagyis a gyorsítórakéta még az indítócsőben begyújt.

A Gránit egy példányának indítása. Füstben, égéstermékekben és párafelhőben nincs hiány! (forrás)

A torlósugárhajtóművel alacsony magasságban 1,5, nagyobb magasságban pedig 2,5 Mach, esetleg még nagyobb sebességet érhet el a Gránit. A repülést 2,6 méter fesztávolságú, kisfelületű deltaszárnyak teszik lehetővé. A hatótáv 500-600 km lehet, valószínűleg a repülési profil függvényében. A robbanófej 750 kg tömegű hagyományos, vagy néhány száz kilotonnás hatóerejű nukleáris fejrész lehet. A hagyományosat itt úgy kell érteni, hogy a harckocsik elleni HEAT-hoz hasonló, vagyis kumulatív működésű robbanófejről van szó. Ez a robbanóanyag körül lágy fémet tartalmaz, ami a detonáció során megolvadva tör utat, minden létező anyagot átégetve. Egy Gránit találatának természetesen semmilyen, reálisan alkalmazható páncélzat sem áll ellen.

Hogy a Gránit most következő képességei mennyiben realizálódtak, azt igen nehéz megmondani, minden esetre a tervek szerint igazán impresszív tulajdonságokkal rendelkezik az eszköz. A kilövés után a robotgépet saját, inerciális navigációs rendszere vezérli, de a horizonton jóval túli célokról útközben képes adatokat venni, és ez alapján pontosítani a pályáját. Ez az indítóplatformról történik, mivel az rendelkezik a megfelelő vevőkkel, hogy mind a tengerészeti légierőtől (Tu-95RC, Kamov helikopterek), mind a Legenda fedőnevű, műholdas rendszertől adatokat kapjon. Erre szolgálnak a Korall-BN (Korall) rendszer antennái. A Legenda elektronikus felderítő (lehallgató) USz-P és a vízfelszínt figyelő radarokat hordozó USz-A típusú, kétféle műholdból álló rendszer, de valószínűleg az utóbbiak már nem üzemképesek (a ’90-es évek óta). A Gránit bevetése általában rajokban történik, eredetileg az Oscar II tengeralattjárókról kilőtt példányok más típusú, a Tu-22M tengerészeti bombázókról kilőtt robotgépekkel együtt támadtak volna, összesen akár 100 feletti támadóval túlterhelve az amerikai hordozós harccsoportok (CBG-k) légvédelmét.

A képen a Kurszk tengeralattjáróból kiemelt egyik, kilövés előtti, „összecsomagolt” Gránit látható. Bár 50 tonnás darun függ, azért ennyire még a láthatóan óriási P-700-as sem nehéz (forrás)

Felül egy Gránit nyitott szárnyakkal, de még rajta az indítás után pillanatokkal leváló orrkúp, alul pedig repülés közbeni állapotában. (Gyakori illusztráció a P-700-ashoz egy kilövéskor készült kép, amin hátulról látható az éppen induló robotgép. Ez a Kuznyecov Admirális hordozóról készült, és látszik rajta az éppen elrepülő orrkúp.) (forrás: fenti, lenti)

A Gránitok 4-8 gépes rajokban haladtak, amiből egy robotgép nagy magasságba emelkedve pásztázta az óceánt a célokat keresve. Ez a radar aktív módjával történt, de csak rövid kisugárzásokkal, hogy megnehezítsék a Gránit észlelését. A közbenső időben a robotgép passzív vevőivel próbálta bemérni a CBG által kisugárzott jelek alapján elsősorban magát a hordozót. A begyűjtött adatokat dedikált adatátviteli rendszeren keresztül küldte tovább a magasan repülő példány a többi, a tengerfelszínhez közel száguldó társának. Ha a „vezért” lelőtték volna, automatikusan egy másik Gránit emelkedett volna a helyére. A fentebb repülő példány továbbá a magasságát is folytonosan változtatta, saját védelme érdekében. A célhoz közelítve minden robotgép előre betáplált kitérőmanőverek közül választva támadott. Egyes források szerint létezett infravörös vezérlésű verzió is, valamint részben páncélozva voltak a robotgépek, elkerülendő a nyugati Phalanx és hasonló rendszerek gépágyúitól való súlyos sérüléseket. Elvileg a zavarójeleket követő irányítási módban is képes bemérni a célt a P-700 („Home on Jam” mód). Minden esetre, egy legalább 1,5 Mach sebességű, üzemanyag nélkül is több tonnás, valószínűleg acélból készült robotgép becsapódása még a robbanófej esetleges hibája esetén is iszonyú károkat tud okozni. Nem véletlen, hogy az amerikaiak, többek közt a Gránitra válaszul, kifejlesztették az infravörös önirányítású rakétákat használó RIM-116 RAM pontvédelmi rendszert, mivel a jól bevált Phalanxot kevésnek érezték az új, pusztító, és főleg nagyon gyors célpont ellen.

Nem csoda, hogy az amerikaiak szükségét érezték a Phalanxnál jobb pontvédelmi fegyvernek. A gif egyetlen Gránit találatát mutatja egy 244 méteres komphajó ellenében. (A "dupla csík" csak a vízfelverődés miatt van, ahogy arra kommentjében"indiscriminating power" felhívta a figyelmet, köszönjük neki!) Ugyan a kompot nem készítik fel ilyesmire, de alapvető építése, az alkalmazott acélok és hasonlók nem sokban térnek el a hadihajóktól, páncélzat szintén nincs se a polgári, se a katonai hajókon immár. Látható, hogy a robbanás kb. 150 méterre a hajó belsejében következik be, addig tör át a kumulatív hatású fejrész, majd totális pusztítás történik gyakorlatilag minden irányban. A hajótest kis szerencsével egyébként lehet, hogy úszóképes maradt még ebben az esetben is, de az biztos, hogy ezen kívül másra nem lesz jó (forrás)

Persze a 1144-eseket is ellátták pontvédelmi fegyverrendszerrel, hiszen a távoli vizeken feltétlen számolni kellett víz alól vagy repülőgépekről indított fegyverekkel. Eleinte az AK-630 és AK-630M gyorstüzelő gépágyúk, majd a Kortik nevű, rakétákat és gépágyúkat is alkalmazó rendszer állt szolgálatba. (A Kortik talán Kas(h)tan néven jobban ismert (Tőr/Gesztenye); utóbbi valójában az exportra gyártott rendszer elnevezése.) Mindkét rendszer „parancsnoki modulból” és rendszerint a hozzá tartozó (legalább) két „harci modulból” (a fegyveres torony) áll.

Az AK-630, mint neve is jelzi, egy hatcsövű, 30 mm-es, Gatling-rendszerű, vízhűtéses, nagy tűzgyorsaságú és tűzerejű gépágyút alkalmaz, amihez végtelenített rendszerű lőszertáplálás szállít tornyonként 2000 lőszert. A konstruktőr eredetileg a Sport- és Vadászfegyvereket Tervező Iroda volt – általános szovjet módszer volt, hogy hatalmas vállalatok gyártottak mindenféle terméket. A gázelvezetéses működésű, elektromos elsütésű gépágyú kb. 5000 lövés/perc tűzgyorsasággal zúdított nagyméretű, 30 mm-es lőszereket a beérkező rakéták vagy bombák útjába. Mint minden ilyen rendszernél, az elv az volt, hogy a lövedékzáporból néhány eltalálja a célt, ami így legalább annyira megrongálódik, hogy nem tudja tartani irányát, és a hajót elvétve a vízbe zuhan. A rendszert hosszas tesztelés után, csak 1976-ban nyilvánították bevethetőnek, de már 1979-től az AK-630M-et gyártották, mely főleg a problémás tűzvezető rendszeren (Vimpel) javított.

Az AK-630 torony egy 1985-ös képen. Masszív beépítés, alacsony profil, egyetlen hatalmas gépágyú (forrás)

Az AK-630-hoz tartozó operátorállás, vagyis a „parancsnoki modul” kezelőfelülete, azaz a Vimpel rendszer egy része. Hamisítatlan ’70-es, ’80-as évek (forrás)

Persze a feladat nehézsége miatt nem csoda, hogy a szovjet mérnököknek súlyos gondjaik voltak: egy mozgó, dülöngélő hajóról kellett eltalálni egy 1000 km/h-val vagy esetleg még gyorsabban közeledő, nagyon kicsi és még esetleg kitérő manővereket is végző célt, ami mérete miatt eleve nagyon nehezen észlelhető, és minderre néhány másodperc áll rendelkezésre. A gépágyúkat -12 és +85 fok között lehet emelni, vízszintesen pedig teljesen körbe tud forogni a torony. A hatásos lőtávolság 3-4 km. A rendszert az osztály hajói közül csak a Kirovon alkalmazták volna, mégpedig nyolc toronnyal, tornyonként 6000 lőszerrel, és négy Vimpel rendszerrel. A Kirov ugyanis az egyetlen 1144-es típusú hajó, a többi megépült cirkáló a 1144.2-es számon van nyilvántartva. Ezek eredeti nevükön: Frunze, Kalinyin, Jurij Andropov (ma: Nagy Péter); a kommunista mozgalom és párt ismert személyiségei után elnevezve. (Minderről bővebben a következő részben!) Mint egy későbbi képen látható, a Frunze még szintén az AK-630M tornyokkal volt felszerelve egy ideig.

A végsőnek szánt konfigurációban a 1144.2-esek 6 db, egyenként kb. 10 tonnás 3S87 Kortik tornyot kaptak, melyek két, az AK-630-éval azonos, AO-18 típusú gépágyút és nyolc tűzkész, 9M311 jelzésű, kétfokozatú, parancsközlő vezérlésű rakétát biztosítanak egyidejűleg. A két gépágyú megnöveli a közeli célpontok elleni megsemmisítési valószínűséget, a rakéták pedig megduplázzák a rendszer hatásos lőtávolságát. A Tulai Gépgyár által kifejlesztett Kortik tornyán, az AK-630-től eltérően, saját célkereső és tűzvezető radart, valamint televíziós keresőrendszert is találunk. Utóbbi, bár csak megfelelő látási viszonyok között, de biztosítja az elektronikai zavarás alatt történő bevetést. A gépágyúk tehát megegyeznek az AK-630-asnál leírttal, a rakéták viszont elég egyedi kialakításúak.

Az egyik Kortik torony a Nagy Péteren. Háttérben az AK-130 löveg, felemelt csövekkel (forrás)

A Kortik tornya rakétákkal és gépágyúkkal (rengeteg jobb minőségű, színes képen rakéták nélkül szerepel a Kortik) (forrás)

A 9M311, eredetileg a Tunguzka, illetve a Kortik rakétája: jól látható a két fokozat (forrás)

A 9M311-est eredetileg a Tunguzka lánctalpas csapatlégvédelmi jármű számára készítették el. A rakéta egy szélesebb első fokozattal rendelkezik, ami kiégése után leválik. Amíg azonban működik, a fegyver csak igen korlátozottan képes manőverezni, bár négy vezérlőfelület által lehetséges a kiáramló gázsugár eltérítése. Ez okozza a nagy, 1,5 km-ben (újabb változatoknál 2,5 km!) megadott hatásos minimális lőtávolságot. A felgyorsított, kisméretű második fokozat viszont ezután nagyon hatékony tevékenységre képes. Ezt segíti, hogy a rakéta nem hordoz végfázisú irányítórendszert, hanem csak vevőket és az ezekhez kapcsolt robotpilótát. A vevők az indító komplexumtól kapják meg a cél adatiból képzett parancsokat, amiket a fedélzeti számítógép konvertál kormányparancsokká a négy irányítófelület számára. Ez a fokozat egy kisebb teljesítményű, kb. 600 m/s sebességet fenntartani képes hajtóművet tartalmaz, az elsőhöz hasonlóan szilárd tüzelőanyaggal. Eredetileg lézeres közelségi gyújtót alkalmaztak, de az újabb rakétákon már rádiós rendszer van. Az 57 kg-os rakéta 9 kg-os harci részt képes 8, az új verziónál 10 km-re eljuttatni. A rendszer egy tornya a nyolc tűzkész rakétán kívül 32 másikat tartalmaz, amiket alulról lehet rátölteni automatikusan. Ahogyan a többi hajófedélzeti szovjet/orosz rendszert, ezt is nagyfokú automatizáltság jellemzi. A 1144.2-eseken két torony található a Gránitok indítói mellett, elöl, és oldalanként 2-2 darab hátul, a felépítmény szélein. Mindkét pontvédelmi rendszer képes kisebb hajók, helikopterek és közeli repülőgépek ellen is tevékenykedni.

A Kirov hátsó része 1986-ban, az Atlanti-óceánon fotózva. A két AK-100 torony felett, kicsit előrébb van a számukra célkeresést és tűzvezetést biztosító MR-145 rendszer radarja. Jól látszik még a Fregat radar és a csónakdarutól hátrafelé egy RBU-1000 kilövő is (forrás)

Hagyományos tüzérséggel is ellátták a cirkálókat: a Kirov 2 db, különálló toronyban elhelyezett 100 mm-es löveget, az újabb hajók pedig egy darab, kétcsövű, 130 mm-es löveget kaptak.

Az AK-100 jelű, 100 mm-es löveg 60-as kaliberhosszúságú csővel maximum 21,5 km-re képes ellőni. Az irányzást az MR-145 tűzvezető rendszer radarja, lézer távolságmérője és televíziós keresője biztosítja. Az elektromos motorok által mozgatott tornyok természetesen csak korlátozott szögben tudnak előrefelé fordulni, mivel a 1144-eseken blokkolja őket a felépítmény. Egy torony, a hozzá tartozó tűzvezető rendszerrel együtt, 45 tonnát nyom, és 5 vagy 6 fő kezeli. A tűzgyorsaság 30 vagy 60 lövés/percre állítható be, a csőemelési szög -10 és +85° közötti, a mozgatás mindkét síkban kb. 30 fok/s sebességű. A löveg elvileg többfeladatú, felszíni és szárazföldi célokon kívül légvédelmi feladattal is bevethető. A célnak megfelelően nagy robbanóerejű és rádiós közelségi gyújtós lőszerekkel tüzelhet. Az AK-100 1978-tól állt rendszerbe, és számos, most is szolgálatban álló szovjet-orosz hadihajón telepítették.

Az AK-130 gyakorló lövészete. Megmutatják a torony alatti lőszertárolót is az automatikus lőszertovábbító rendszerrel együtt. A videó második részében pedig a Kortik látható, szintén "munka közben" is

Az újabb, AK-130 jelű, kétcsövű löveg a 1144.2-eseken egyetlen toronyban van beépítve, szintén a felépítmény mögött, a helikopterleszálló előtt. Az 55-ös kaliberhosszúságú csövek vízhűtésűek, és 28 km maximális, illetve a felében megadott effektív lőtávolságot biztosítanak. A tűzgyorsaság a két ágyúra vetítve 20-86 lövés/perc. Az MR-184-eshez tartozó radar 75 km-es észlelési és 40 km-es célkövetési hatótávval rendelkezik, de a távolságmérést a lövéshez szintén lézeres távmérő segíti. A teljes tüzelési folyamat automatikusan működik, a töltőgép három tárból választja ki és tölti be a megfelelő lőszert, mely szintén nagy robbanóerejű vagy légvédelmi közelségi gyújtós típus lehet. (Jellemző az orosz nyelvű forrásokra, hogy a partra szállást támogató feladatkört is említik mindkét löveghez, ami magában persze lehetséges lenne, de a teljesen más célokra tervezett rombolók és cirkálók, amiken elsősorban telepítve vannak ezek a lövegek, sosem mennének olyan közel a parthoz, hogy hatékony támogatást biztosíthassanak a tengerészgyalogságnak.)

A Kirov és a többi három hajó a tengeralattjárók elleni fegyverzetében sem egyezik meg. A nagy hatótávú, tengeralattjárók elleni „rakétatorpedó” rendszer teljesen eltérő az alap és a továbbfejlesztett cirkálók között. A Kirov a Metel (Hófúvás, nyugaton: SS-N-14) nevű rendszert hordozza, testvérhajói viszont a Vodopad-NK (Vízesés, nyugaton: SS-N-16) elnevezésűt. Ezek a fegyverek többféle verzióban állnak rendelkezésre, és általában alkalmasak felszíni hajók elleni harcra is a hordozott torpedó révén.

Az RPK-3 Metel a Kirov orr-részén található egy különálló, a fedélzeten lévő konténerben, mely valamelyest páncélozva van. A két részben 2x2-es elrendezésben 8 eszközt tartalmazó konténer megemelhető valamennyire az indításhoz. A normál helyzetű konténert az előtte lévő, fedett részből (ahol a többi hajón a 3K95 Kinzsal indítóinak egy része van) után lehet tölteni; ezt egyetlen másik, Metelt használó szovjet/orosz hajón sem lehet megtenni a küldetés alatt, csak a kikötőkben. A tényleges fegyver nem más, mint egy P-120 Malachit robotrepülőgép az alá függesztett torpedóval. A rádió-távvezérléssel működő robotgép az ellenséges tengeralattjáró feltételezett helye fölé repül, és ott leoldja a torpedót, az pedig önállóan kísérli meg felderíteni a célt. A rendszer kb. 50 kilométeres bevetési távolságot biztosít ily módon, tehát az ellenséges torpedók hatótávolságán kívül tud maradni a saját hajó. A cél helyzete származhat például a hajó saját helikoptereitől vagy más repülőgépektől és tengeralattjáróktól.

A Metel egy másik hajón lévő, "laposabb" indítója, kilövési állapotba fordított takarólemezekkel. Kiválóan látszik, hogy a Malachit alá van függesztve a torpedó. A kép legtetején egyébként egy viszonylag újabb verziójúnak tűnő Fregat radar antennája látható (forrás)

A Vodopad-NK kezdeti működését bemutató videó. 33 másodpercnél már a második indítás füstje látható, majd ennek a rakétatorpedónak az emelkedése követezik. A videó címében tévesen szerepel az RPK-7 megnevezés, az a rendszer tengeralattjáró-fedélzeti verziójának a neve

Maga a fegyver az RPK-6-osnál: a hátsó rész a szilárd hajtóanyagú rakéta, az első pedig egy torpedó (forrás)

A 1144.2 cirkálókon az RPK-6 Vodopad-NK, hasonló feladatú, de már kb. 100 km távolságban is bevethető rendszert alkalmazzák. Ez szintén egy 533 mm-es torpedót szállít nagy távolságra, de létezik 650 mm-es torpedó számára alkalmas verzió is. Az eredeti Vodopad rendszer tengeralattjárók számára készült, az NK a felszíni hajók torpedóindítóiból alkalmazott verzió. Egy nagyméretű, szilárd tüzelőanyagú rakéta ballisztikus pályán, szuperszonikus sebességgel juttatja el az orrára szerelt torpedót, esetleg (nukleáris) mélységi bombát a kívánt helyre. Az indítás gázgenerátorral történik („cold launch”), a PTA-53-1144 jelű, a cirkálók két oldalán lévő 5-5 csőből, így ehhez a rendszerhez a Metelnél (talán 8+8 db) több, 30 fegyver tartozik.

Mivel a források egyik fele említi, a másik pedig nem, sajnos nem világos, hogy az RPK-2 Vijuga (Hóvihar) nevű, tulajdonképpen az előzőhöz teljesen hasonló rendszerhez tartozó rakétatorpedókat alkalmazhatják-e a cirkálók. Magukból a torpedóvető csövekből több fajta, a szovjet/orosz tengerészetnél szolgálatban álló típus indítható, amíg azok a szabványos, 533 mm-es méretűek.

Közeli, felszín alatti célok, így torpedók, sőt, akár katonai búvárok ellen is alkalmazhatók az RBU sorozatú rakétavetők, melyek szintén eltérő fajtákban állnak rendelkezésre a négy cirkálón. Ezek kisebb méretű, a fedélzet alól tölthető, nem irányított rakétákat kilövő eszközök, melyek néhány kilométer távolságig vethetőek be. A kilőtt rakéták mélyvízi bombákat juttatnak el egy nagyjából kör alakú területre, ahol azok gyors süllyedéssel próbálják eltalálni a célt. A bombák vagy kontakt módban robbannak, vagy egy előre meghatározott mélységet elérve. (A vízben történő közeli robbanás hatása is nagyon erőteljes lehet a célpontra.) Az RBU-k működése tehát ugyanolyan, mint a világháborús „Hedgehog” kilövőké, amiket a német tengeralattjárók ellen alkalmaztak a szövetséges rombolókon.

Egy RBU-1000 állvány a Projekt 1134B/Kara osztályú cirkáló, a Kercs fedélzetén, 2012 júniusában fotózva (forrás)

Az RBU-1000, mint nevéből is következik, 1 kilométerig hatásos. A fedélzeti indító a megfelelő szögbe forgatva, szintén beállítható emeléssel képes indítani hat darab, 305 mm-es RGB-10 rakétát. Ezek egyenként 100 kg-os mélységi bombákat juttatnak a vízbe, a maximális bevetési mélység 400-500 méter, a kilövés pedig legalább 100 m-re lévő célok ellen lehetséges. Az indítás lehetséges egyes rakétáktól az összes egyidejű kilövéséig.

Az előd, az RBU-6000 (Szmercs-2) kisebb, 213 mm-es rakétákat alkalmaz, de 12 indítótubussal van ellátva a fedélzeti egysége. Az RGB-60 jelű rakétákon kívül 90R jelű, irányított mélységi bombákat is ki lehet lőni a rakétákkal. Ezek meghajtás nélkül, de saját szonár irányításával próbálják eltalálni süllyedésük közben a tengeralattjárókat, maximum 1000 méter mélységig. A robbanótöltet is csak 19,5 kg, tekintettel az irányítás miatt feltehető nagyobb pontosságra, és a töltet kumulatív kialakítású, hogy nagyobb eséllyel képes legyen átütni a cél burkolatát. Hatótávolsága miatt az RGB-60 rakéták segítségével a rendszerrel akár parti célokat is tűz alá lehet venni, de itt ugyanaz mondható el, mint a fedélzeti lövegeknél: nem célszerű a rombolókkal és cirkálókkal néhány kilométeren belülre hajózni az ellenséges partokhoz.

Az RBU-12000 vagy elterjedtebb nevén Udav-1 (Boa-1) szintén 305 mm-es rakétákat alkalmaz, de hatótávolsága csak 3 km, és többféle fejrésszel is elláthatóak a rakéták, amivel az eszköz az eddigieken felül több feladatra is bevethető. A 111SO vagy 111SO2 típusú töltetek elterelő célként szolgál az ellenséges akusztikus célkeresésű eszközök számára, míg a 111SZ jelűek a vízbe érkezésük után szintén akusztikus elvű közelségi gyújtójukkal „aknamezőt” képeznek az ellenséges torpedók számára. A 111SG töltetek a korábbi, RGB rakétáknak megfelelő feladatúak, vagyis adott mélységbe elérve vagy érintkezésre robbanó mélyvízi bombák. Az Udav-1 tíz indítócsővel rendelkezik, és maximum 600 méter mélyen lévő célpontok ellen képes tevékenykedni.

Az RBU-6000 kiállítva, előtte a 90R mélységi bomba (forrás)

A meglehetősen hasonló RBU-12000 indító. Szembetűnő, hogy milyen egyszerű szerkezetű eszközökről van szó. Az automatikus utántöltéshez a csöveket függőleges helyzetbe fordítják, és a fedélzet alól jönnek fel az újabb sortűzhöz szükséges rakéták (forrás)

A PK-2 önvédelmi rakétavető, a hozzá rendelkezésre álló, különféle rakéták, valamint a kilőtt töltetek aktiválódása és az általuk keltett, infravörös tartományú zavarás (forrás)

A hajók önvédelmi céllal a PK-2(M) rendszert is hordozzák. Ez két darab, egyenként kétcsövű, 140 mm-es rakétavetőt jelent, amelyekhez 400 zavarótöltet áll rendelkezésre. A távvezérelt eszközt az eddigiekhez hasonlóan, a fedélzet alól töltik automatikusan. Egy indító percenként 30 olyan töltet kilövésére képes, melyek legfeljebb 6 km távolságba és 1 km magasságba repülhetnek. A nagyobb számban is rendszeresített töltetek közül a diplólfelhőt létesítő lövedék a TSP-47, az infravörös tartományban zavaró hőjelet kibocsátó a TSC-47, míg a vízfelszínen úszás közben működő, nagy mennyiségű füstöt generáló, a lézeres és optikai célkövetést lehetetlenné tévő töltet a TST-47. Ezek körülbelül 40 kg-os tömegű, 1,1 méter hosszú, igazi tüzérségi lövedékre hasonlító eszközök. A kilövést a Tercija (Harmadik) nevű számítógép időzíti, minden bizonnyal a hajón elhelyezett radarok és besugárzásjelzők adatai alapján.

Légi célok elleni fegyverzet és helikopterek

A légvédelmi rakétarendszerek sem egységesen lettek telepítve a négy testvérhajóra. A legbelső védelmi vonalat képező, akár kisebb felszíni célok ellen is bevethető pontvédelmi rendszereken (AK-630 és Kortik) kívül a cirkálókat felszerelték a szárazföldi légvédelmi rakéták többfajta, tengeri alkalmazásra átalakított verziójával. (A légvédelmi rakétarendszereknél szokásosan meg kell jegyezni, hogy a hatótáv és hatómagassági adatok mindig a cél optimális, nagy sebességgel, egyenesen, szemben közelítő mozgására vannak megadva, amikor nincs zavarás, stb., egy szóval minden körülmény ideális a rakéták számára.)

A Kirovon lévő Zif-122 indítóállvány, rajta két 9M33M rakétával (forrás)

A legközelebb lévő célpontok ellen a 9K33 Osza (Darázs) rendszer 4K33 Osza-M (majd Osza-MA) tengerészeti verzióját vethetik be a cirkálók. Az eredetileg mobil, csapatlégvédelemre szolgáló rakétarendszer hajóra telepíthető verziójánál kevésbé számítottak a méret- és súlykorlátozások, ezért az irányítórendszert pontosabbá tudták tenni. A rakétával legfeljebb 7 km magasan és 15 km távolságban repülő célpontokat lehet támadni. (Ezek az adatok a nagyobb, 170-190 kg-os rakétára vonatkoznak (9M33M3), de vélhetően a hajófedélzeti változat ezt használja, nem az eredeti 9M33M-et. Ennek a nagyobb rakétának jelentős, 40 kg-os a robbanófeje.) A rakéta, hasonlóan a Kortikhoz, rádió parancsközlő vezérlésű, de zavarás esetére, megfelelő időjárás esetén, az orosz légvédelmi eszközöknél megszokott módon, televíziós célkövetés is lehetséges. A gyorsító és menetfokozattal rendelkező szilárd hajtóanyagú rakéta képes a fegyvert 1 km/s sebességre is gyorsítani kis időre. A cirkálókon a rakétákat a Zif-122 jelű, körbeforgatható és beállítható szögű állvány indítja. Egy állványon két rakéta található, és utántöltéshez, valamint nem harckész állapotban a fedélzetbe visszahúzva helyezkedik el, a hajóhíd előtti részen, két oldalt (egy-egy állvány). Összesen 44 rakéta áll rendelkezésre.

A Kirov bal oldala a kémények mellől fotózva, 2005-ben, Szeveromorszkban. Balra lent rögtön a kerek rész a 4K33 indítójának háza; a Zif-122 behúzott állapotban. Fentebb (előrébb) a két bal első AK-630M torony, nagyjából középen, a hajó orra felé pedig a Metel indítókonténere (forrás)

A Frunze 1986-87-ben indít egy 9M330 rakétát az elöl lévő állások egyikéből (forrás)

A 1144.2-eseken az Osza-M(A) mellett a sokkal korszerűbb 9K330 Tor (Tórusz) rendszer hajófedélzeti verziója, a 3K95 Kinzsal (Tőr) áll rendelkezésre. (A negyedik hajón, a Nagy Péteren pedig csak ez, az Osza már nem.) A rakéták a 9M330 vagy 331 típusúak lehetnek, melyek 10-6000 méteres magasságban és kb. 12 km távolságig vethetőek be. A kilövés gázgenerátorral történik, majd 20 m magasan gyújt be a hajtómű. Ekkor aktiválódnak az orr mögött valamivel elhelyezett pirotechnikai töltetek közül a vezérlés által kiválasztottak, amik azonnal a kívánt irányba lökik a függőlegesen elindult fegyvert. A rakéta kiégése után a találat valószínűsége kevésbé csökken, mint más esetekben, mivel a gázdinamikai kormányzáshoz a megmaradt kis töltetek még működésbe hozhatók a végfázisban. A szintén rádió távvezérlésű rakéta az Osza-M nagyobbik változatához hasonló méretű és tömegű (2,9 m hossz, 167 kg induló tömeg). Szintén az Osza-M-mel egyező tulajdonság, hogy az eredetiben használt mobil lánctalpas indító helyett a hajókon több a hely, ezért nagyobb, így jobb radar és vezérlőrendszer helyezhető el. Ennek köszönhetően 4 különböző célra egyidejűleg 8 rakéta lehet úton, és tartalék infravörös célkövető berendezés is rendelkezésre áll elektronikai zavarás esetére. A 3K95 minden esetre elég hatékony lehet a közeli légi célok, helikopterek, szubszonikus robotrepülőgépek ellen. Az elöl lévő indítók (2 db 2x2-es, egyenként 8 rakétás indító) a Metel helyén vannak, hátul pedig a helikopterleszálló mellett (2 oldalt 1-1 oszlop, 4-4 nyolcas indító), összesen 128 rakétával. A bevetés még a hajók 20 fokos dőlése esetén is lehetséges.

Az eddig említett fegyverzet, illetve a most következő Sz-300 indítóinak nagy része, egyenként bejelölve, a Kalinyinon, elöl. A sárga (a Metel helyén) a 3K95 Kinzsal, a kék az Sz-300F Fort, a zöld a 3M45 Gránit, a rózsaszín a 3S87 Kortik (a két elöl lévő, a négy AK-630M helyett), míg a piros (az egyik oldali) 4K33 Osza-M(A). A híd ablaksora előtt, kb. két szinttel lejjebb, valamivel előrébb van az Osza rendszer számára a két radarállomás (a jellegzetes, két antennás egységek; lásd később) (forrás)

A cirkálók legfontosabb légvédelmi fegyvere kétségtelenül az Sz-300 közepes hatótávú légvédelmi rakétacsalád tengerészeti változata, az Sz-300F (Fort, Erőd), illetve annak újabb, Sz-300FM (Fort-M) verziója. Az Sz-300F fejlesztését az Almaz irodától az Altair Tengerészeti Rádióelektronikai Tudományos Kutatóintézet vette át, mely addig és azután is a szovjet hajófedélzeti légvédelmi eszközöket tervezte. (Mára az Almaz-Antej vállalatcsoportba olvadt az Altair is.) Az alapváltozattól kissé eltérő, 5V55RM típusú rakéta alkalmazásával a hatótáv 7-90 km közöttire növekedett, és 25 métertől 25 km-es magasságig, valamint 4 Mach sebességig emelte a cél lehetséges paramétereit. (A szokásos módon, a kezdeti verzióknak gondot okozott az 500 m alatt repülő célok kezelése.) A vezérlés a repülés nagy részén parancsközlő módon történt, majd a cél közelében félaktív lokátoros önirányításba váltott át a rendszer. Ehhez a hajón lévő tűzvezető radar sugározta be a célt, és a vett visszaverődésekből számolta ki a kormányparancsokat a rakéta. A rakéta elég nagy méretű, mivel 7 méter a hossza, 0,45 m az átmérője, 1,45 tonna az induló tömege, és 100 kg-os fejrésszel rendelkezik. (Érdemes felidézni, hogy a levegő-levegő rakéták esetén 10-20 kg-nál nehezebb robbanófejet már szinte nem találni, és azok is képesek még nem közvetlen találat esetén is lelőni a légi célokat.) A Kirovokon a Gránitok előtt, gázgenerátoros indítással került elhelyezésre az Sz-300F, 4x3-as elrendezésben, nyolc rakétát tartalmazó, hengeres függőleges indítócellákban. (A cellákat egy-egy közös, téglalap alakú fedél borítja, és nem láthatóak egyesével tárolási állapotban.)

Az Sz-300 (és 400) rendszerhez tartozó rakéták egy része: a nagyméretű 48N6E, alul pedig állványon a két kisebb, a 9M96E2 (kicsit nagyobb), majd a 9M96E, melyekből négy fér el egyetlen indítócsőben. A hajókon alkalmazott, megfelelő változatok nem sokban térnek el (forrás)

Az utolsó 1144.2-es már megkaphatta az újabb, Sz-300FM nevű verzióját is az Sz-300 családnak. Ez az Sz-300PMU1 Favorit szárazföldi változaton alapul. Az FM a TVM (Track Via Missile, célkövetés a rakétán át) irányítási módszerrel működik: a hajófedélzeti radar besugározza a célt tűzvezető módban, amit a rakétába épített vevő vesz, majd a mért értékeket visszaküldi a hajóra, ahol egy antennával veszik ezt, és ebből kidolgozzák a kormányparancsokat, majd ezeket visszaküldik magának a rakétának. Ezzel a módszerrel megint csak kisebb és könnyebb, olcsóbb rakétákat lehet gyártani, vagy, más megközelítésben, kiküszöbölhették az tervezés (’70-es, majd ’80-as évek) során fennálló, a szovjet iparban tapasztalható hiányosságokat a mikroelektronika terén. Előny még, hogy a nagy teljesítményű hajófedélzeti radar adott esetben nehezebben zavarható, és végig képes lehet pontosító parancsokat küldeni a rakéta után. Hátrány persze, hogy egy aktív végfázis vezérlésű rakétánál kisebb probléma lenne a tereptárgy mögé kerülés, valamint hogy a fő lokátort radarelhárító rakétával támadhatják, és ekkor megszakadhat a rávezetés. Ugyanakkor hajókról való alkalmazás esetén ezek a problémák kevésbé valószínűek, nem véletlen váltottak tehát a TVM eljárásra az Sz-300FM esetén. A rakétákat lecserélték a sokkal jobb 48N6 típusra, ami az égésvégi sebességet 1,7 km/s-ról 2-re emelte, a hatótáv így elérheti a 150 km-t is, valamint a cél lehetséges sebessége 1,15-ről 2,8 km/s-ra emelkedett, magassága pedig 27 km-re. Utóbbi révén korlátozottan (hadszíntéri, nem interkontinentális) ballisztikus rakéták elhárítására is képessé vált a fegyver, amihez természetesen az irányító számítógépek megfelelő továbbfejlesztése is társult. Természetesen ekkora képességnövekedéshez meg kellett növelni a rakéta minden méretét, hossza 7,5 m-re, átmérője 0,5 m-re, tömege pedig 1780 kg-ra nőtt. Egyidejűleg a robbanófejet is kb. 150 kg-osra cserélték. Mind az eredeti F, mind az újabb FM verzió négy-hat különböző célra képes tevékenykedni, egyenként két rakétával, növelve a találati valószínűséget. Azonban a Nagy Péter esetén komoly probléma, hogy egyidejűleg alkalmazza mindkét verziót (elöl van az FM), amiknek nem teljesen kompatibilisek sem a radarjai, sem az elektronikája, és értelemszerűen a nagyobb rakéták miatt az indítócellák sem azok.

Nyugaton egyébként meglehetősen tartottak a rendszertől a ’80-as, ’90-es években, hiszen a légvédelmet támadó harci gépeknek akkoriban nem állt rendelkezésre mindennapos használatú, távolról indítható precíziós fegyverzet, és az Sz-300 zavarásállóságát is igen jónak tartották. Ez értelemszerűen érvényes a hajófedélzeti változatra is, azaz a Kirovok, melyek eredetileg tengeralattjárókra vadásztak volna, a Gránit és az Sz-300F(M) révén a felszíni és légi célokra jelentették a legnagyobb fenyegetést.

A Kalinyin hátulja, nyitott hangárajtóval, és „összehajtogatott” helikopterekkel. Az előrébb lévő gép egy Ka-25, a másik a nagyobb és modernebb Ka-27. Lent, a címeres rész a lenyitható burkolat a vontatott szonár számára, míg a Ka-25 mellett a hátsó, egy-egy „oszlopban” lévő Kinzsal indítók helyezkednek el (forrás)

Minden cirkálón hátul helyezkedik el a helikopterfedélzet, ahol Kamov Ka-25 vagy Ka-27, tengerészeti helikopterek üzemeltethetőek rendszeresen. Egy Kirovon 3 helikoptert szállítottak a kis helyigényű, koaxiális rotoros gépekből. Részükre leszállítást segítő navigációs adók is felkerültek a cirkálókra. A helikopterek tengeralattjáró-elhárító verzióban (Ka-25BS és Ka-27PL) állnak rendelkezésre alapvetően, melyek ledobható szonárbójákat, légi indítású torpedókat és mélységi bombákat (akár nukleáris fejrésszel) vethetnek be. A kutató-mentő változatok (Ka-25PS és Ka-27PS) fegyverzet nélkül, fényszórókkal és csörlővel felszerelve indulhatnak bevetésre. A szokásos megosztásban két Ka-27PL és egy Ka-25K verziójú, a látóhatáron túli célok (vízi és víz alatti) felderítését végző helikopter van a fedélzeten. Az adatokat például a Metel vagy a Gránit rendszer számára továbbítja a hajóra az orr-részén nagyméretű felderítő lokátorral ellátott Ka-25K. Összességében a koaxiális rotorelrendezés helytakarékosnak bizonyult, és a ’80-as években a Ka-27 korszerű helikopternek számított.

Egy Ka-27PL 2006-ban, a Fekete-tengeri Flotta állományából. A helikopter szonárja le van engedve, és a koaxiális rotor is szépen látszik. Ez az elrendezés szükségtelenné teszi a balesetveszélyes farokrotort, és csökkenti a helikopter hosszát, ami kritikus fontosságú a hajókon (forrás)

A meghajtásnál már említett, 1981-es CIA-jelentésben még SS-NX-19 kóddal szerepelnek a Gránitok és SA-NX-6-ként az Sz-300F rendszer, utalva az akkor szolgálatba állított, és nyugaton is nemrég azonosított, új szovjet rendszerek jelentette újdonságra, azok ismeretlenségére. Az SA-N-4 kódú Osza-M rendszerről pedig említik, hogy hamarosan le lesz cserélve – ez meg is történt, helyette (mellette) a Kinzsal állt szolgálatba. Máshol viszont, a hajóosztály elektronikai rendszereiről azt írják, hogy valószínűleg gondot okoz a kisméretű, alacsonyan repülő célok (pl. a Harpoon hajóelhárító robotgép) észlelése és támadása. Ez azonban nem kirívó gyengeség, a korban nem igazán volt nagy biztonsággal megoldva az ilyen célok támadása. Fontosnak tartották megjegyezni az elemzők, hogy feltehetőleg kiterjedt kommunikációs felszereltséggel bír a szovjetek új, nagy hajóosztálya, és ez alkalmassá teszi nagyobb kötelékek vezetésére is. Az összefoglaló nem volt elragadtatva a hajók szonárjainak képességeitől sem, és ezek alapján azt írta, hogy nehézségeket okozna a Kirovoknak a tengeralattjárók időben való észlelése. Érdekes még, hogy a megjelölés CGN volt, tehát „sima” cirkálóként tartották számon az új szovjet hajókat. A feltehető bevetési körzetnek a Norvég-tengert, a Földközi-tengert és az Indiai-óceánt jelölték meg, azzal, hogy békeidőben a nagyméretű hadihajók alkalmasak lehetnek nyomásgyakorlásra a megjelenésükkel bárhol a világon.

A fenti képen egy könyv két beszkennelt oldala látható. Sajnos a fórumbejegyzésben, ahonnan a kép származik, nem volt információ arról, hogy milyen kiadvány oldalairól van szó. A leírásból ítélve ezeket a sorokat még a hidegháború alatt, a ’80-as évek vége felé vethették papírra, hiszen két szolgálatban álló és egy építés alatt lévő Kirov csatacirkálót említenek. A mellékelt rajzok alapján a szerzőknek fogalmuk sem volt róla, hogy a valóságban hogyan néznek ki az akkor újnak számító Gránit és Sz-300F rendszer rakétái. A Kinzsal, mely SA-N-9 néven lett végül azonosítva, itt SA-N-8-asként szerepel, ami igazából a 9K34 Sztrela-3 (Nyíl) rendszer kódja. Egyébként is minden eszköz kizárólag a nyugati kódneve szerint van említve, hiszen a valódi szovjet elnevezések sem voltak akkor még ismertek, legalábbis nem a nyilvánosság számára (forrás)

Radarok és elektronika, minden mennyiségben

Az eddig látott, félelmetes arzenál azonban nem sokat ért volna, ha a cirkálók nem rendelkeznek megfelelő kereső és tűzvezető rendszerekkel. A korabeli fejlettségi szinten ez kiterjedt, nagyméretű elektronikát, és majdnem minden rendszer számára különálló radarokat igényelt. Összehasonlításképpen, az elektronikai iparát tekintve előrébb járó USA számára is csak a második nekifutásra sikerült létrehozni azt a komplex bevetési rendszert, amit ma Aegis néven ismerünk, és amit első ízben az 1983-ban szolgálatba állított USS Ticonderoga cirkálón vetettek be. A tiszta vonalú, bár meglehetősen ormótlan felépítménnyel rendelkező amerikai hajóhoz viszonyítva a 1144-eseken radarok garmadáját találjuk.

A légi helyzetkép felmérését a hajó legmagasabb pontjára helyezett, óriási méretű rácsantennákkal felszerelt, két antennából álló MR-600 Voszhod (Napfelkelte) nevű radarrendszer biztosítja. Ez egy 500 km észlelési távolságú, 850 MHz-en üzemelő, háromdimenziós lokátor. (A hatótávolságot, mint oly gyakran, minden bizonnyal ezúttal is egy nagy méretű célra, tehát egy bombázó vagy teherszállító repülőgépre adták meg. Másképpen szólva, általában 5 m² effektív radarhullám-visszaverő felületű célról van szó ilyenkor.) A rendszer nyugati neve Top Pair, ami a két antennára utal. Több kombináció is ismert; a Kirov osztályú cirkálókon a nagyobb, előrenéző Top Sail mellett a Big Net található hátul.

Az MR-600 az Usztyinov Marsall nevű, Projekt 1164 Atlant/Szlava osztályú cirkálón, azonos antennákkal, mint amilyenekkel a 1144-eseken is megtalálható (forrás: Norman Friedman: The Naval Institute Guide to World Naval Weapon Systems, 280. o.)

A Fregat MR-710 változata az Otlicsnij (Kiváló) rombolón (Projekt 956/Szovremennij) (forrás)

A második legmagasabb részen található a magasabb frekvencián, tehát kisebb hatótávval de nagyobb pontossággal működő, szintén háromdimenziós MR-710M Fregat (Fregatt), illetve az utolsó két hajón az MR-750 Fregat-M2 (vagy MA). A Fregat is két antennából áll, közülük a hátsó csak irány- és távolságmérésre alkalmas, azaz kétdimenziós, és ez szolgál a nagy és közepes hatótávú észlelésre (max. 300 km), a másik, pontosabb antenna pedig a közepes és kis távolságú felderítésre. Az újabb MA verzió már digitális jelprocesszorokat és automatikus zavarszűrési képességet tartalmaz. A Voszhodot és a Fregatot együttesen MR-800 Flag (Zászló) néven is említik. A hajók ezen fő radarrendszere egyaránt alkalmas légi és felszíni célok felderítésére és követésére is.

A felderítő lokátorok után a különböző rakétarendszerek számára külön-külön vannak a cirkálókon a tűzvezető radarok. Az Sz-300F rakéták számára egy előre és egy hátra telepített 4R31 Volna (Hullám) nevű (nyugaton: Top Dome), igen egyedi, jól felismerhető formájú házban elhelyezett rádiólokátor áll rendelkezésre. A központi, mintegy 4 méter átmérőjű radarház mellett több kisebb antenna is található, ezek vagy a több cél egyidejű követését teszik lehetővé, vagy a TVM-hez szükségesek, és a rakétákkal tartják a kapcsolatot. A radarhoz kapcsolt számítógéprendszer hat cél egyidejű követésére képes, és 6 cél ellen lehet rakétarávezetési parancsokat kidolgozni segítségével. Minden célra két-két rakéta rávezetése lehetséges. A Volna valahol 10-20 GHz között dolgozik, észlelési távolsága valószínűleg 100 km körül vagy felett lehet, tekintettel a Fort rendszerhez tartozó rakéták lehetséges kinematikai hatótávolságára. A Voszhod és a Fregat radarok kiesése esetén feltehetőleg normál kereső módban is lehet alkalmazni a fix 20 fokos szögben rögzített, de vízszintesen mozgatható platformú radarrendszert. A függőleges síkban rögzített fő antennát, csakúgy, mint az Sz-300 szárazföldi verziójának lokátorát, ebben a síkban passzív elektronikus letapogatással látták el.

A Frunze hátulról, a kép tetején a nagyméretű, félgömb alakú, középen „pontozott” radar a Volna. Érdekes, hogy az AK-630M tornyok már nem hátul, lent, a helikopterleszálló mellett vannak, hanem itt, a Volna alatt. Ez a Kinzsal hátsó indítóinak beépítésére, no meg a Kortik rendszer hiányára utal. Egy szinttel a Volna alatt az AK-130-ashoz tartozó MR-184 tűzvezető rendszer elemei láthatók (Kite Screech B). Az AK-100 MR-145-öse gyakorlatilag pontosan ugyanígy néz ki (forrás)

A 4R33 Baza radarrendszer, ami az Osza rakéták számára végzi a tűzvezetést (forrás: Norman Friedman: The Naval Institute Guide to World Naval Weapon Systems, 285. o.)

Az Osza-M rendszer számára a 4R33 Baza (Bázis) radaregyüttes szolgáltat cél- és rávezetési adatokat. A 4R33 egy három antennát is hordozó platformot jelent: a tetőn egy célkeresésre szolgáló rácsantenna található, alatta pedig egy nagyobb és egy kisebb, síklap antenna, melyek közül a nagyobb a cél követésére szolgál, a kisebb pedig a saját rakétát figyeli. A szárazföldi változatnál két kicsi, a rakétákat követő antenna van, hogy képes legyen két rakétát kezelni rávezetni egyazon célra, de itt ez a képesség hiányzik. A keresőradar 6-8 GHz-en, a célkövető antenna pedig 14,2-14,8 GHz-en dolgozik. Utóbbi hatásosan maximum 20 km-re lévő célok ellen képes jelet produkálni.

A korszerűbb kis hatótávú légvédelmi rendszer, a Kinzsal a 3R95 (nyugati kódja: Cross Sword) jelű radarrendszert alkalmazza. Ez felül két, kisebb méretű, körbeforgó antennából áll, melyek a felderítést végzik a rendszer számára. Ez az alacsony magasságban használható radarpár az MR-360 Podkat. Az alattuk lévő, közvetlenül a Kinzsal tűzvezetéséhez tartozó, nagyméretű síkantenna végzi a célok követését: 4 cél követése lehetséges, mindegyiket két rakétával lehet támadni. Ez utóbbit a fő és a felderítő antennák között lévő két, kisméretű egység biztosítja, melyek közül az egyik a rakétákat magukat követi, a másik pedig ezt és a céljeleket összevetve kidolgozott kormányparancsokat küldi a rakéták után. A 4 különálló célnak azonban valószínűleg egy hatvan fokos tartományban kell elhelyezkednie, hogy egyidejűleg támadhatók legyenek. A tartalék optikai eszközök is ezen az öt antennás platformon kaptak helyet. A 3R95 szolgáltathat adatokat az AK-630 tornyok számára is.

Épp ebben eltérőek a Kortik pontvédelmi tornyok, mivel ezek saját rávezető rendszerrel vannak ellátva. Ez a 3P87 (nyugaton: Hot Flash), amely a fegyvertorony tetején, középen lévő, nagyobb, a cél követésére szolgáló radart, és a tőle (szemből) balra lévő, kisebb, a kilőtt saját rakétákat figyelő antennát tartalmazza.

A 3R95 rendszer. A számos antenna különböző feladatokat lát el. Ez a példány a Neusztrasimi osztály névadóján található (Projekt 11540, Rettenthetetlen) (forrás)

Az MR-123 tűzvezető rendszerhez tartozó Bass Tilt radar, az antennaházban, illetve anélkül. Ez a radar számos szovjet hadihajón megtalálható (forrás: Norman Friedman: The Naval Institute Guide to World Naval Weapon Systems, 1997-1998, 334. o.)

Azonban a Kinzsal csak később került rendszeresítésre, ezért az AK-630-asok számára addig is szükség volt saját célkövető radarra. Ez volt az MR-123 (Bass Tilt). A 10 GHz körül működő radar akár 30-45 km-re is ellát. Egy MR-123 és az azt irányító Vimpel tűzvezető rendszer egyidejűleg két AK-630-ast tud célra irányítani.

Az AK-100, illetve az AK-130 ágyúkhoz majdnem egyforma radarok tartoznak: előbbihez az MR-145, utóbbihoz az MR-184 (Kite Screech A és B). Ezek a keresést 8-12 GHz közt végzik, a megtalált és kivá