Mielőtt belevágnánk, először is szeretném megköszönni azt a rengeteg támogatást, amit a 4. rész kiposztolása után kaptam tőletek. Három olvasómtól is kaptam könyvajánlatot (mármint kölcsönadásra, nem úgy, mint J.K. Rowling :D), kettőtökkel találkoztam is, és annyi könyvet kaptam a Lusitaniával és a Mauretaniával kapcsolatban, hogy azok önmagukban megváltoztatták volna az említett hajók állékonyságát :) (amúgy 13 kg-ot :D). Már-már így éreztem magam :D (Nem, nem Monica Belluccinak). De komolyan, nagyon jól esik, hogy ennyi olvasónak örömet okoz a blogom olvasása. Köszönöm mindenkinek a leveleket, képeket és a könyveket, a támogatást és a dicséreteket! És legyen világbéke. Ha már a posztban tárgyalt témában nincs. A 4. rész egyben kommentrekordot is döntött, e poszt megjelenéséig több mint 100 hozzászólás érkezett ehhez a fejezethez. Amit persze annak is köszönhetünk, hogy kicsit sokat késtem az új fejezettel, de a felajánlott Lusitaniás könyveket mindenképp meg akartam várni.
Az előző rész ott fejeződött be, hogy a világ megtudta, mi történt a Lusitaniával. Az új részben pedig ti tudhatjátok meg, hogyan reagált a közvélemény a „császár tömeggyilkosságára”, hogyan használta fel Anglia a hajó elsüllyedésével járó szörnyű előnyöket, mit szólt a császár, mit szólt Wilson és Winston. Megismerhetitek továbbá azokat az összeesküvés-elméleteket, sztori verziókat, amelyeket gyakorlatilag a mai napig hangoztat mindenki, akinek van véleménye az ügyről. És a Lusitaniáról szerintem mindenkinek, aki kicsit is ismeri a történetet, van véleménye.
Az előző részeket itt találjátok, újfent azt javaslom, hogy előbb (vagy utóbb) ezeket olvassátok el:
Első rész Második rész Harmadik rész Negyedik rész
Kaiser Wilhelm vs. The World
1915. május 8-án, a szerencsétlenség másnapján Liverpoolban és Londonban németellenes tüntetők csoportjai zavargásokat robbantottak ki. A csoportok felgyújtották, szétverték a német tulajdonú boltokat, és megtámadták a közismerten német származású helyieket. Nemcsak vandalizmusról volt szó, nem egy boltot teljesen ki is raboltak, egy német pékségből például nemcsak a kenyereket, hanem a berendezést is elvitték. A hivatalos becslések szerint a megmozdulásnak csak Liverpoolban egy éjszaka alatt 40 ezer font látta kárát.
"Lusitania Riots" (Forrás: http://1914-1918.invisionzone.com/forums/index.php?showtopic=43996, http://streetsofliverpool.co.uk/anti-german-riots-1915/)
A londoni szállodák nem adtak ki szobát olyanoknak, akiknek német hangzású neve volt, és ha a rendőr ilyen névvel bárkit bármiért elkapott, az ment a börtönbe, arra az éjszakára biztosan. Az amerikaiak utólag hibáztatták Wilsont a „túl laza” bevándorlási törvényekért (mivel szerintük túl sok németet engedtek be az országba), Angliában is voltak olyan vélemények, hogy a Németországból betelepült bevándorlókat ki kellene utasítani az országból. Az amerikai közvélemény egy emberként kiáltott háborúért. A Wall Street is megbolondult a katasztrófa hírére, néhány cég milliókat veszített a nyitás utáni első órában.
Az elhunytakért tartott mise a Westminster apátságban (Forrás: http://lostliners.com/content/flagships/Lusitania/aftermath.html)
Angliában természetesen szintén beindult a németellenes propagandagépezet. Az ország házfalait szinte ellepték a „Remember the Lusitania!” (Emlékezz a Lusitaniára!) és az „Avenge the Lusitania!” (Bosszuljuk meg a Lusitaniát!) feliratú plakátok, amelyek sokszor egyben sorozási tájékoztatók is voltak. Az angol újságok úgy állították be, hogy – az amúgy a blokád által erősen meggyengített – Németországban mindenki ünnepel a „diadal” hallatán, és az iskolákban szünnapot rendeltek el. Az egyik legfurcsább sztorinak – amely szintén a Colin Simpson-féle Lusitania-könyvben szerepel – a német győzelmi medálok történetét tartom. A katasztrófa után elterjedt a hír, hogy egy német érmekészítő egy 6 centi átmérőjű érmet (dombornyomatot) készített limitált kiadásban, amely a rajta található képek és feliratok alapján Angliát vádolja a hajó veszélyes vizekre küldésével, és Amerikát utasai felelőtlenségéért.
A vitatott érem. Az előlapon a harcjárművekkel (autók, repülők) megpakolt Lusitania süllyed, a felette levő német felirat azt hirdeti: nincs tiltott szállítmány. A hátoldal nem kevésbé vádlón a figyelmeztető feliratokra fittyet hányó amerikai utasokat és a nekik jegyet eladó Halált ábrázolja, mint pénztárost. (felette a felirat: "Üzlet mindenek felett!"). Az érem "üzenetét" az amerikai sajtó hamar felkapta, és úgy tájékoztatták az olvasókat, hogy ez a Lusitania elsüllyesztéséért járó kitüntetés (Schwieger valójában a Lusitaniáért nem kapott semmit). Forrás: http://shelf3d.com/i/Sinking%20of%20the%20RMS%20Lusitania)
Az érméről végül kiderült, hogy – noha eredetileg tényleg megjelent, limitált, összesen 44 példányban – azokat készítője eredetileg szatírának szánta a német kormány kifogásainak a kifigurázására. Az érmet azonban annyira komolyan vették, hogy egy angol üzletember nem kevesebb mint 300 000 példányban újragyártotta, és azokat ingyen osztogatták az embereknek; így akarták fokozni a németellenes közhangulatot. Az alkotásokat Reginald Hall sorhajókapitány, a brit haditengerészet hírszerzésének a főnöke rendelte meg.
A 128 amerikai halott miatt a semleges USA természetesen magyarázatot követelt Németországtól. Május 11-én kelt határozott hangú, bár diplomatikus levelében Wilson elnök azzal vádolta Németországot, hogy egy semleges ország polgárait szállító hajóval szemben úgy járt el, mintha ellenséges hadihajó lett volna. Felhívta Berlin figyelmét arra, hogy még egy háborúban sem tilthatják meg, hogy az amerikaiak milyen hajókon utazzanak, arra, hogy a Lusitania fegyvertelen volt, és figyelmeztetett, hogy az USA minden megtesz annak érdekében, hogy polgárai ezeket a jogokat – mármint a szabad utazás jogát – továbbra is gyakorolhassák.
Karikatúra az USA-nak magyarázkodó császárról (1915. június 9.). Szöveg: "Minden meg tudok magyarázni. Elmondom az egészet dióhéjban, ha rám figyel három évig, vagy legalábbis a háború végéig". (Forrás: http://punch.photoshelter.com/image/I0000JOMXZ1dy.Ic)
A német válasz, bár sajnálatát fejezte ki az elhunyt amerikaiak iránt, mégis határozottan elutasította a vádakat, és többek között arra hivatkozott, hogy a Lusitania ellenséges hajó volt, ezért az U-20-nak jogában állt elsüllyeszteni. A válasz kitért arra is, hogy a hajó hadi dugárut szállított Németország ellenségeinek, továbbá a németek szerint kanadai és brit csapatok szállítására is használták, és ilyen formában mindenképp el kellett pusztítani. Fegyverzettel is ellátták, és ráadásul az összes brit hajónak parancsba volt adva, hogy a német tengeralattjárókat le kell gázolni vagy lőni, és tilos nekik engedelmeskedni. Követendő példának éppen az ellenség (az USA későbbi szövetségese) példáját hozta fel; az 1904-1905-ös orosz-japán háborúban Anglia rendeletben hívta fel a lakosság figyelmét a konfliktusra, és javasolta a hadviselő felek hajóin való utazás mellőzését.
Képeslap a Lusitania elsüllyesztéséről (a torpedótalálatot balról ábrázolja) rajta Tirpitz admirális képével. (Forrás: http://shelf3d.com/i/Sinking%20of%20the%20RMS%20Lusitania)
Németországban egyébként a tragédia fogadtatása nem volt egységes. Sokan örültek a „győzelemnek”, bár a sok áldozatnak nem. Néhány német lap felhívta a figyelmet az ártatlan életek elvesztésére, és inkább Nagy-Britanniát okolta a hajó katasztrófájáért, kiemelve azt, hogy hadianyag-szállításra használtak egy olyan óceánjárót, amely civileket szállított, köztük semleges államok utasait is.
A vizsgálat
A Lusitania tragédiáját követő tárgyalás 1915. június 15-én ült össze először. A bíró John Charles Bigham, Mersey első vikomtja („algrófja”) volt (Lord Mersey). Ő vezette többek között a Titanic elsüllyedése utáni tárgyalásokat, illetve a Lusitania előtt egy évvel, 1914. május 29-én ütközés miatt elsüllyedt RMS Empress of Ireland esetének vizsgálatát is (kép a hajóról).
A tárgyalás során természetesen minden érintett a saját igazát próbálta a vallomásokkal alátámasztani. Rengeteg tanút hallgattak meg a túlélők – főleg a személyzet – közül, de csak azoknak vették figyelembe a vallomását, akik az Admiralitásnak tetsző történetet támasztották alá. Eszerint a történet szerint a német tengeralattjáró két torpedót indított, a második torpedó a harmadik és negyedik kémény között találta el a Lusitaniát, és természetesen a már említett „második robbanás” nem történt meg. Nem egy tanút, aki az egy torpedós változatot vallotta, később rávettek, hogy vonja vissza tanúvallomását, vagy változtassa meg.
A vizsgálat valódi célja az lehetett, hogy a felelősséget egy az egyben Turner kapitányra hárítsa, illetve a közvéleményt is szembefordítsa vele. Ezzel az Admiralitás el akarta terelni a figyelmet. Hogy miről, arra mindjárt rátérünk. A kapitány lejáratását Winston Churchill és Lord John „Jacky” Fisher admirális több levélben beszélte meg. Webb sorhajókapitány, a kereskedelmi főosztályvezető elmélete jelentette a vád alapját, amely gyakorlatilag „odadobta Turner fejét a közvéleménynek”.
Webb sorhajókapitány vádja (legalábbis annak egy pontja) lényegében azzal vádolta a kapitányt, hogy szándékosan okozta a Lusitania elsüllyedését! A vád szerint Turner nemcsak hogy figyelmen kívül hagyott több utasítást, de szándékosan azoknak az ellenkezőjét hajtotta végre. A hajónak ugyanis a tengeralattjáró-veszélytől fenyegetett vizeken cikkcakkban kellett volna haladnia (noha állítólag ez csak arra vonatkozott, ha észre is vesznek egy tengeralattjárót). Webb sorhajókapitány annak a lehetőségét sem zárta ki, hogy a kapitány német kém (!!!), vagy legalábbis német kémeknek dolgozik (a vád egyik bejegyzésében arról van szó, hogy a kapitány hol és mikor kaphatta meg az utasításokat a németektől New Yorkban). Szóba került az is, hogy Turner kapitány szándékosan haladt olyan lassan, hogy minél tovább maradjon a tengeralattjáró-veszélynek kitett vizeken. Az előző részben ugye már megbeszéltük, miért ment a hajó annak ellenére is csak 18-19 csomóval, hogy még az lezárt 4. kazánház ellenére is 21-22-vel tudott volna maximum haladni (hogy másnap reggel ne kelljen a Liverpool előtti sekély Mersey-homokpad előtt várnia a dagályra). Webb ezt nem vette figyelembe, azzal vádolta a kapitányt, hogy 21-22 csomós sebességgel cikkcakkolva a megtett (lineáris) távolság így is megfelelt volna a 18 csomós egyenes haladásnak, és nem kellett volna torpedótalálattól tartani. Szintén kihagyta a vád az egymásnak ellentmondó parancsokat, amelyek először a partközeli tengeralattjáró-fenyegetettségre figyelmeztettek, majd pedig azt közölték, a mélyebb vizeken is lehet számítani az ellenségre.
Webb vádjában kifordított, kontextusból kiragadott vagy elhallgatott bizonyos részleteket annak érdekében, hogy egy hajóját szándékosan a pusztulásba kormányzó, vagy legalábbis teljesen alkalmatlan tengerész képét fesse le az esküdteknek, közvetve pedig a közvéleménynek.
Fisher admirális sok pontjában egyetértett a váddal; neki azért állt érdekében Turner „bitóra küldése”, mert attól félhetett, hogy megvádolják azzal, hogy nem fordított elég figyelmet a Lusitaniára és az Írország délnyugati partjainál portyázó német tengeralattjárókra (amelyeknek tudott a jelenlétéről). Fisher egy kisebb „magánháborút” folytatott Churchill-lel, aki még több hajót akart küldeni Gallipoliba, azokat a Brit-szigetek körüli vizekről elirányítva (szó volt a Juno átirányításáról is). Fisher úgy vélte, Churchill túlságosan meggyengíti a brit szigetek körüli tengeri védelmet, ráadásul egy túlságosan nagy veszteségekkel járó partraszállás támogatásának árán (éppen egy nappal a Lusitania elvesztése előtt, május 6-án kellett óriási veszteségeket elkönyvelniük, amikor a britek a török Krithia falut próbálták meg elfoglalni). Churchillnek viszont világos volt, hogy a hadművelet kimenetelén áll vagy bukik a saját karrierje, így nem engedhette meg, hogy a brit hadsereg helyzete rosszabbra forduljon Gallipolinál. Az átvitt értelemben és szó szerint is vívott kétfrontos háborúba lassan beleőrülő Fisher végül pár nappal a Lusitania katasztrófája után, május 15-én lemondott (a képen ő látható Churchil társaságában).
Az ítélet
Lord Mersey 1915. július 17-én hozta meg az ítéletet, amelyben Turner kapitányt végül felmentette. Ítélete szerint Turner – noha tényleg nem tartotta be a tengeralattjáró-veszélyre érvényes szabályokat, például a cikkcakkolást vagy a kabinablakok bezáratását – megtett mindent, ami tőle telhető volt. Említette azt is, hogy mivel Turner kereskedelmi hajóskapitány volt, nem pedig egy hadihajó parancsnoka, nem szabad gondatlansággal vádolni ennek kapcsán, pláne nem szabotázsakcióval. Mersey inkább a gyalázatos cselekedetet kitervelő és végrehajtó személyeket tette felelőssé. A hivatalos ítélet a két torpedós változatot tekinti a valóban megtörtént verziónak, a második (belső) robbanást pedig kizártnak tartja.
Apró érdekesség, hogy – az amúgy már nagyon öreg, 75 éves – Lord Mersey július 17-én kelt (miniszterelnöknek írt) levelében lemondott a vizsgálatért járó tiszteletdíjáról, és kérte, hogy soha többé ne kérjék fel bírónak. „A Lusitania piszkos egy ügy volt.” – írta levelében.
Lord Mersey (1840-1929) (Forrás: http://shelf3d.com/i/Sinking%20of%20the%20RMS%20Lusitania)
Most pedig szépen sorra vesszük, hogy a katasztrófa egyes mozzanataival kapcsolatban milyen történetváltozatok láttak napvilágot, és ezeken keresztül megismerhetitek, min vitáznak lassan száz éve a történészek.
A tézisek között vannak olyanok, amelyek a különböző történetváltozatokban „hisznek”, és saját igazságukat ezeken keresztül próbálják bizonyítani, míg néhány változat egyetért a megtörtént eseményekkel kapcsolatban, épp csak máshogy magyarázza őket. Egy dolog biztos: a Lusitania „nehéz ügy”, ahogy Marty McFly mondaná. :)
Miért nem küldték a Lusitaniát az északi alternatív útvonalra?
A Lusitania ugye délről kerülte meg Írországot a végzetes úton (sőt, minden útján), de létezett egy alternatív útvonal is, amely a „Smaragd-szigetet” Északról kerülte meg (a körülbelüli útvonalvezetéséről készítettem egy képet, amelyet a 3. részben láthattok. Igen, Painttel. :D). Ez ugyan hosszabb volt, de nem olyan veszélyes, ezért Turner kapitány arra szeretett volna menni, és a Junóval való (nem)találkozásig reménykedett abban, hogy ha ki nem is adják a parancsot a kerülésre, az ő kérésére mégis megteszik. A hajó végül maradt a tervnél, és bele is futott a végzetébe. Az összeesküvés-elmélet hívei ennek kapcsán azzal érvelnek, hogy a Lusitaniát szándékosan tengeralattjáró-veszélyes területre irányították, pedig meglett volna ez a lehetőség. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Brit-szigetektől Északra eső vizeket korábban elaknásították, és csak nem sokkal a Lusitania katasztrófája előtt szedték fel az aknákat onnan. Mivel még nem volt pontosan feltérképezve, hogy maradtak-e a környéken elsodródott aknák (amelyek korábban már sok problémát okoztak a Csatornában), nem mertek volna arra irányítani egy hajót kísérő nélkül. Az Admiralitás pedig állítólag nem becsülte olyan nagynak a veszélyt, hogy emiatt kerülőútra irányítsa a Lusitaniát. Még jó pár kérdésre lesz egyébként ez a válasz az Admiralitás részéről, illetve az, hogy a Lusitaniát egyszerűen túl gyorsnak és nagynak gondolták ahhoz, hogy egy tengeralattjáró elsüllyessze. Emellett számítottak arra, hogy a német tengeralattjárók nem nyitnak tüzet egy olyan hajóra, amely kétezer polgári utast, köztük semleges országok polgárait is szállítja.
Mivel a május 5. és 7. közötti üzenetek a mai napig titkosak, nem tudni, hogy Turner kapitány kérvényezte-e az alternatív útvonalat.
Miért rendelték vissza a Junót?
A katasztrófával kapcsolatos másik vitatott tény, hogy visszarendelték az eredetileg Lusitania kísérőhajójának szánt HMS Junót, és ezt úgy tették meg, hogy még Turner kapitány sem tudott róla, aki az utolsó pillanatokig azt hitte, hogy a nagy ködben elkerülték egymást a hajóval (a reggeli ködben egyébként azért is csökkentette a sebességet 15 csomóra, mert attól félt, hogy összeütköznek a hadihajóval). Egyik olvasóm, karlmann ezt írta az előző rész kommentmezőjében a Junóról:
A torpedótámadások során fellépő hátrányokkal sem a Royal Navy, sem más országok flottái nem voltak tisztában, azért, mert ilyen támadások lényegében nem történtek az első világháborúig. Először 1914.09.22-én, a Weddiggen által elsüllyesztett három brit cirkáló az Aboukir, a Houge és a Cressy katasztrófája mutatott rá erre a problémára. A Royal Navy azonnal átlátta a helyzetet, és minden olyan hadihajót, amelyik ilyen típusú páncélozatlan hosszanti széntárolóval épült, azonnal, automatikusan másodvonalbeli egységnek nyilvánítottak, és szigorúan megtiltották, hogy ezek az egységek olyan övezetbe hajózzanak, ahol tengeralattjáró veszéllyel kell számolni. Kevesen tudják, de a Juno-t is azért hívták vissza, mert az is olyan széntárolókkal rendelkezett, mint a Lusitania.
Vagyis a Lustitaniát és a Mauretaniát is vissza kellett volna vonni, sok más hajóval együtt, de ez egyszerűen nem volt lehetséges. Ugyanis ezek a hajók az elérhető legnagyobb és leggyorsabb hajók közé tartoztak, amiken kizárólag olyan tiltott hadi dugárut szállítottak, amelyekre a brit háborús gépezetnek égetően nagy szüksége volt. Ezért úgy döntöttek, hogy a hajóknak menniük kell, de a veszélyes vizeken a Home Fleet hajóinak kell kíséretet és védelmet biztosítani a szóban forgó gőzösöknek.
Az összeesküvés-elmélet „malmára hajtja a vizet”, hogy a Lusitaniát néhány hónappal korábban, a márciusi hazaútján két romboló, a HMS Laverock és a HMS Louis is kísérte, illetve a liverpooli kikötő bejáratát is figyelte a HMS Lyons nevű Q-hajó (a Q-hajókról mindjárt ejtünk egy-két szót). Ezt annak ellenére megtették, hogy már akkor is kevés romboló állt rendelkezésre, hiszen a hajók egy része már akkor is a Dardanellákhoz volt vezényelve. Az indok ugye az volt, hogy a Lusitania a nemzet büszkeségének számított, emellett semleges utasok, ártatlan emberek voltak a fedélzeten. A végzetes út esetében pedig nemhogy nem rendeltek oda senkit, hanem az egyetlen odarendelt hajót is hazatérésre utasították. Tették ezt annak ellenére, hogy a környéken az elmúlt időkben 28 hajót süllyesztettek el a német tengeralattjárók, tehát ha valami, a „veszélytelen” kifejezés nem illett éppenséggel Írország déli-délnyugati partjaira akkoriban. Ezt még tetézi, hogy a szintén nem messzi walesi Milford Haven kikötőjében (igen, az a Milford, amelyről Arany János ír a Walesi bárdokban :) ), nem kevesebb mint négy romboló várakozott gőzben, a Lucifer, a Legion, a Linnet és a Laverock. Ezeket mind be lehetett volna vetni, arra az esetre is, ha a Junót visszarendelik. Az összeesküvést ellenzők válasza ezekre a vádakra szintén az, amit az eggyel fentebbi kérdésre már leírtam. Állítólag ugye szó volt a Juno elküldéséről a Dardanellákhoz, hiszen éppen a Lusitania elsüllyedése körüli napokban alakult ki a válsághelyzet Gallipolinál. Mindenesetre azt kell, hogy mondjam, igen nagy félreértések, félretájékoztatások, bénázások, bagatellizálások igen szerencsétlen együttállása kellett ahhoz, hogy ez így tényleg megtörténjen.
Számítani lehetett arra, hogy egy tengeralattjáró szó nélkül elsüllyeszti a Lusitaniát?
A Lusitaniáról és a Mauretaniáról a német hadvezetés azt tartotta, hogy brit és kanadai csapatokat szállít, emellett fel van fegyverezve, és óriási mennyiségű hadianyag is van a raktérben. Az amerikai utasokat figyelmeztették, hogy ne használják a brit hajókat, illetve tudták, hogy egy olyan segédcirkálónak, mint amilyen a Lusitania, parancsba volt adva, hogy lője vagy gázolja le a tengeralattjárókat, az esetlegesen elfogott legénységet pedig végezzék ki vagy ejtsék foglyul. Tehát a hajónak számítania kellett arra, hogy elsüllyesztik. A német tengeralattjárókról mégse mondható el, hogy a Lusitania esetéig jellemző lett volna a „sink at sight”, azaz a „megpillantás után rögtön elsüllyeszteni” mentalitás. A Lusitania példája ennél még annyiban bonyolultabb, hogy egy torpedó önmagában nem lett volna képes elsüllyeszteni, de a belső robbanás miatt végül mégis elsüllyedt. Megint más a helyzet, hogy Schwieger eredetileg az első kazánházat akarta eltalálni, és egy bekövetkező kazánrobbanás valószínűleg szintén a tenger fenekére küldte volna a hajót. Újfent abban, hogy a Lusitania az első számú célpontok között szerepelt ekkoriban, tehát a korábbi „kesztyűs kéz” nem járt neki. Az egyes történetváltozatok nem egységesek a torpedók számában (és így Schwieger „kegyetlenségének” vélt nagyságában), valamint abban sem, hogy a hajó a belső robbanás nélkül mennyi idő alatt süllyedt volna el (egyáltalán elsüllyedt volna-e), azaz mennyi ideje maradt volna az utasoknak elhagyni a fedélzetet.
A „sink at sight” eljárást egyébként erősíthette, hogy akkoriban a korábban félt totális háború már kezdett beköszönteni. Ez részben az ún. Q-hajóknak, és a korábbi tengeralattjáró-incidenseknek volt köszönhető.
A HMS Stock Force, az egyik leghíresebb Q-hajó (elsüllyedt 1918. július 30-án, torpedótalálat miatt) (Forrás: http://www.wrecksite.eu/wreck.aspx?77786)
Az első világháborúban brit részről elterjedő Q-hajók (nevüket Queenstown kikötőjéről kapták, ahol először állomásoztak) szintén az egyik legvitatottabb témának számítanak a mai napig. Olyan hajókról volt szó ugyanis, amelyek kívülről polgári utasszállítónak vagy teherhajónak néztek ki, de valójában felfegyverzett hadihajók voltak. A személyzet is kereskedelmi hajósoknak, illetve utasoknak volt öltözve. A Q-hajók rakterében sokszor könnyű rakomány, például parafa volt elhelyezve, így torpedótalálat esetén sem süllyedtek el egykönnyen. A céljuk az volt, hogy a tengeralattjárót a felszínre „csalogassák”, majd az addig rejtett fegyverzettel vagy legázolással elsüllyesszék. A Lusitania katasztrófája után még kegyetlenebbek lettek, a leghírhedtebb Q-hajós eset az 1915 augusztusában történt Baralong-incidens volt, amikor az amerikai lobogó alatt hajózó Baralong nevű Q-hajó elsüllyesztette az U-27-es tengeralattjárót, amely éppen egy másik teherhajót készült megtámadni (annak legénysége már elhagyta a fedélzetet). Az U-27 túlélőit ezután egyenként kivégezte a Q-hajó személyzete.
Bár a fenti eset ugye a Lusitania elsüllyedése után történt, már az azt megelőző időkben sem bíztak a tengeralattjáró-parancsnokok a civil hajókban.
Tényleg fel volt fegyverezve a Lusitania 1915. május 7-én?
Nem. Az ágyúk akkor nem voltak beszerelve, bár Dow kapitány egy korábbi úton gyanította, hogy a raktérben vannak.
Szállított kanadai csapatokat a Lusitania a végzetes úton?
Valószínűleg nem. Az utasok állampolgárságát közlő utaslista ugyebár még nem bizonyíték erre (mondván, nincs rajta kanadai állampolgár), mert a kanadaiak 1931-ig brit állampolgárnak számítottak. A kanadai alakulat, az ún. Canadian Corps kötelékébe tartozó Robert Matthews hadnagy a hajón utazott (a németek később ezt úgy tekintették, hogy mint katona utazott ott, ezért vélhetően zászlóalja is a fedélzeten lehetett), azonban – mint később kiderült – a hadnagy szeretőjével, Annie-vel utazott (a katasztrófát egyikük sem élte túl, mindketten megfulladtak).
Szállított hadi dugárut a Lusitania?
Igen, ezt ma már senki nem vitatja (bár a kutatásaim során találkoztam olyan véleménnyel, hogy a végzetes úton pont nem szállított), a részletekről a 2. és a 3. részben olvashattok. A közelmúltban végzett merülések során .303-as kaliberű „British” lövedékek tucatjait hozták fel a hajóról (erről bővebben a következő részben lesz szó).
Hány torpedót indított az U-20?
Ahogy az előző részekben olvashattátok, szinte teljesen bizonyosan egyet. Ezt megerősíti az U-20 naplója és torpedóleltára is. A hivatalos verzió szerint kettőt, de voltak olyan vélemények, amelyek szerint hármat (sőt, több tengeralattjáróról szóló vallomásokat is feljegyeztek). Az Admiralitás nyomására azonban sokan visszavonták vagy megváltoztatták a tanúvallomást. Néhányan a második robbanást torpedótalálatnak vehették (abban mindenki egyetértett, hogy az sokkal nagyobb volt). Félrevezető lehetett a szemtanúk számára, hogy a torpedóból távozó gázbuborékok csak később értek a felszínre, amikor a torpedó már messzebb járt, így egyszerre láthatták magát a torpedót, és annak a nyomdokvonalát, amelyet másik torpedónak vélhettek. A Lusitaniával foglalkozó netes oldalakat böngészve találtam olyan véleményt, hogy az U-20 naplóját később, a „nem várt siker miatt” – felsőbb, akár császári utasításra - meghamisíthatták.
A két torpedós változat, ahol a már süllyedő hajót a harmadik és a negyedik kémény között újabb találat éri. Érdekes, hogy a kép az épp ábrázolt torpedót jelöli elsőnek, és az orrot eltalálót másodiknak, holott látszik, hogy a hajó már süllyed, mikor az "első" eltalálja. Bár gondolom a hatáskeltés volt a lényeg, ez így teljesen lehetetlen. A kép emellett eléggé németellenesnek tűnik, azt írja, hogy a tengeralattjáró mindössze 200 yardra (kb. 180 méterre, azaz háromnegyed hajóhossznyira, szemben a valós 700 méterrel) volt a Lusitaniától, azt "kalóz tengeralattjárónak" hívja, és "gyáva német személyzetről", valamint 1400 áldozatról tájékoztat. (Forrás: http://shelf3d.com/i/Sinking%20of%20the%20RMS%20Lusitania)
Hol találta el a torpedó a Lusitaniát?
Valószínűleg az első kémény előtt, a parancsnoki híd vonalában, a tartalék szénraktárnál. A vallomásban azok, akik két torpedó becsapódásáról vallottak, a második becsapódás helyének a harmadik és a negyedik kémény közötti szakaszt jelölték meg. Érdekesség, hogy később Turner kapitány is ezt vallotta, pedig ha valakinek, neki tudnia kellett, hol csapódott be a torpedó. Az egyik figyelő, az akkor 18 éves Leslie Morton, aki észrevette a torpedó, később azt vallotta, hogy két torpedó csapódott be, az egyik a harmadik kémény alatt, a másik a második és a harmadik kémény között. Ugyan Morton hozzátette, hogy „amennyire ő láthatta”, ezt a vallomás értelmezésénél nem vették figyelembe, és a fiú vallomásában megfigyelési pontnak olyan helyet adott meg, ahonnan nem láthatta volna a második és a harmadik kémény körül becsapódó torpedókat. A harmadik-negyedik kémény közötti becsapódásnak ellentmond az összetört 5-ös számú mentőcsónak, amely annál jóval előrébb helyezkedett el, továbbá a roncson azóta végzett kutatások, amelyek szintén a következő részben lesznek kitárgyalva.
Mi okozta a Lusitania elsüllyedését?
Na, ez a legérdekesebb kérdés, ugye? Elég sok magyarázatot olvastam, a valószínűségük (én véleményem szerint felállított) sorrendjében szedjük össze őket. Amennyiben valaki tud még történetváltozatokról, nyugodtan írja a hozzászólások közé.
Szénporrobbanás: Mivel az első torpedó (az első kazánház helyett) a hosszanti szénraktárat találta el, nagyon valószínű, hogy szénporrobbanás történhetett. Mivel a széntartály az útnak ebben a szakaszában kb. egyhatod részéig volt már csak tele, igen nagy mennyiségű szénpor lehetett ott (pontosan nem tudom, de én – óvatos becsléssel is – tíz tonna nagyságrendűre becsülöm, tekintve, hogy 2000-2500 tonna szén fért el ezekben a helyiségekben). Ennek a szénpornak a mennyisége vetekedett a Lusitanián a legtöbb forrás szerint akkor szállított 4,2 millió töltényben összesen található lőpor mennyiségével (a szénporrobbanás trotil-egyenértékét keresgettem a neten, de nem találtam, sőt, azt se tudom, hogy egyáltalán összehasonlítható-e univerzálisan a két robbanóanyag). Mindenesetre – ha tényleg szénporrobbanás történt – ez megmagyarázná azt is, hogy az egyes kéményeknél álló szemtanúk később miért vallották azt, hogy pont alattuk, a kéményeknél csapott be a kérdéses torpedó. A detonáció előtt az torpedó becsapódása felverhette a port a hatalmas térben, és elméletileg előállhatott olyan szénpor-levegő arány, amely alkalmas volt arra, hogy begyulladjon. Így egy apró szikra vagy a Schwieger által is feljegyzett kisebb tűz is okozhatta a végzetes robbanást. Ennek során ugyanis a hosszanti széntartályban végigsöprő lökéshullám szénport és szén-monoxidot lökhetett ki a hajókémények mellett kivezető szellőzőjáratok nyílásain (normális esetben ezek akadályozták meg, hogy a szénraktárakban robbanásveszélyes bányalég képződjön), amelyet az egyszerű szemlélő könnyen összetéveszthetett egy torpedó robbanásával. A szénpor-teória ellenzői szerint lehetetlen, hogy a szénpor be tudott volna robbanni, mert a bezúduló víz olyan gyorsan árasztotta el a hosszanti szénraktárat, hogy erre nem lett volna idő, ráadásul az ott megmaradt szénpor már eleve túl nedves volt ahhoz, hogy meggyulladjon.
A lőszer felrobbanása: A hajóval kapcsolatos népszerű vélemény, hogy pont az illegálisan szállított hadianyag felrobbanása miatt süllyedt el (ez főleg britellenes körökben népszerű a mai napig). Mivel a robbanás során megsérülhettek az alsó rakterek, ahol a rézbugákként, sajtokként és szárított marhahúsként bejegyzett lőszer utazott, a lőporrobbanás is egy lehetséges ok (bár a torpedó nem ott csapott be). Ezt alátámasztja néhány olyan utas vallomása, akik a második robbanás előtt fegyverropogásra emlékeztető hangot is hallottak. Ellentmond neki viszont az, hogy ehhez közvetlen találatnak kellett volna érnie a lőszeres raktárakat, illetve az, hogy a .303 „British” lövedékek állítólag igen biztonságosak voltak ütés- és hőállóság szempontjából. Egyáltalán azt, hogy a hajón ilyen anyagot lehessen szállítani, úgy érték el az illetékesek, hogy halomba rakott töltényeket gyújtottak fel. Az égő lőszer közül csak néhány működött el, kukoricapattogásra emlékeztető hanggal – mivel ugye nem a fegyvercsőbe voltak bezárva – és csupán egy-két méterre lőtték ki a lövedéket. Mivel nem vagyok fegyverszakértő, ezzel kapcsolatban azért várom a Tackleberry őrmesterek (főleg britfegyver-szakértők) hozzászólását :). Szintén ellentmond a lőszerrobbanásnak az, hogy a lőszeresládákat valószínűleg nem egy halomba rakva szállították, tehát egyszerre csak kevés robbanhatott volna be.
„Robbanó szőrmék, robbanó sajtok”: A hajó másik nagyon veszélyes szállítmánya a 18 láda (elvileg nem robbanásképes) gyutacs, illetve a 20 kilós (40 fontos) zsákokban szállított lőgyapot volt (ugye a sajtok is pont ilyen „kiszerelésben” utaztak). A hajó eddig nem említett gyanús szállítmánya olyan szőrmékből állt, amelyeket 150 ezer fontra (!!!) biztosítottak be, lehetséges, hogy ezek is lőgyapotzsákok voltak igazából. A lőgyapot robbanóereje igen nagy, sokkal nagyobb, mint a feketelőporé, és víz hatására gáz fejlődik belőle (a képen az égő lőgyapot). Ezzel kapcsolatban, mondjuk, szintén jó lenne pontosítás, mert bár több forrásom (többek között a Simpson-féle könyv) is írja a gázfejlődést, ami ugyebár a befolyó tengervíz hatására indult meg, azt nem találtam sehol, hogy a víz hatására ez a gázfejlődés lehetett-e olyan erős és gyors, hogy egy ekkora hajó fenéklemezét lényegében megsemmisítse. A lőgyapotos elméletnek szintén ellentmond, hogy amennyiben nem egy helyre voltak pakolva a „sajtok”, ez a gázfejlődés szintén nem indulhatott volna be, valamint nem tudjuk, hogy száraz vagy nedves lőgyapotot szállított-e a Lusitania. A roncsot a közelmúltban feltáró expedíciók azonban sértetlennek találták a robbanóanyagot tartalmazó rekeszeket, így ez a verzió nem valószínű.
Kazánrobbanás: Ez a verzió egyben felveti azt is, hogy az első torpedó nem az eddig emlegetett helyen, hanem attól valamivel hátrébb találta el a hajót. Ebben az esetben viszont az adott kazánházban a felrobbanó kazánok mindenkit megöltek volna, aki ott tartózkodik, pedig mindhárom üzemelő kazánházból voltak túlélők (az egyik első kazánházban dolgozó fűtőtől tudjuk, hogy a víz a szenelőnyílásokon ömlött be a kazánházba, illetve ugyanez a munkás beszámolt mindkét robbanásról, és az erős dőlésről). A kazánrobbanás-elmélet egy másik „alváltozata” szerint a kazánok felrobbanását nem a becsapó torpedó, hanem a kazánházba beömlő víz okozta. Amikor ugyanis a hideg víz találkozik a forró kazánnal, akkor lényegében ugyanaz a folyamat zajlik le a nagy vaskazánnal, ami felhevített, majd vízbe mártott pohárral. A harmadik kazánház fűtői viszont azt vallották, hogy még víz sem folyt be a helyiségbe, ami úgy is lehetett, mert a harmadik kazánház éppen hogy kiemelkedett a vízből a süllyedés első szakaszában. A szén- és lőporrobbanást ellenző történészek egy része szerint azonban ez lehet a legvalószínűbb oka a hajó gyors süllyedésének. Ugyan a fűtők vallomása ennek ellentmond, a változatban hívők szerint ezek a tanúk akkor már elhagyták a kazánházat (azért is élték túl), és rosszul emlékeznek. Azt viszont említette több tanú is, hogy a második robbanás után nagy mennyiségű gőz árasztotta el az első két kazánházat, és ezután esett le a nyomás 13,5-ről 4 barra. Ezek a történészek szintén nem értenek egyet abban egymással, hogy a torpedó hol találta el a hajót, néhányuk szerint egyenesen a kazánházat, a két kazánsor között, míg mások szerint a kazánház előtti vízzáró rekeszt.
Gőzfővezeték-robbanás: Ez az elmélet csak két torpedó esetén valósulhatott volna meg, amelynél a hajó hátuljába, a turbinatermekbe csapódó torpedó nyomán felrobbanó gőzfővezeték okozta a hajó pusztulását. Az eddig már kitárgyalt körülmények ismeretében ez a verzió teljesen lehetetlen, hiszen a hajó akkor nem az orrával süllyedt volna el. Gőzfővezeték-robbanás ugyebár történt a Lusitanián, de az már akkor, amikor a tat magasan kiállt a vízből, és nem a torpedónak, hanem a hátrameneti gőzturbinákban bekövetkező gőzvisszaömlésnek „köszönhetően”.
Második-harmadik torpedó: Csak a rend kedvéért írom ide, hiszen ezt már kiveséztük :). Az egynél több torpedós verziókat, illetve azokat a történetváltozatokat, amelyek szerint a robbanás nem a hosszanti szénraktár elejénél történt, mind cáfolja a Lusitania roncsán található óriási lyuk helye (ugyanez a lyuk – pontosabban annak kifelé hajló szélei – illetve a hajóorr roncstól messzire megtalált darabjai bizonyítják, hogy a Lusitaniát belső robbanás küldte a hullámsírba). Ráadásul ahhoz, hogy az U-20-as két torpedót is indítson anélkül, hogy utána kéne fordulnia az elhaladó Lusitaniának, a második torpedót szinte azonnal kellett volna indítani. Mivel ugye a G-típusú torpedók csak 90 fokos becsapódási szögnél robbantak, a tengeralattjárónak is ilyen szögben kellett állnia egy biztos találat érdekében. A Lusitania 18-19 csomós sebességgel haladva kb. 25 másodperc alatt haladt el a tengeralattjáró célzókészülékének szálkeresztje előtt (ennyi idő alatt tett meg egy hajóhossznyi utat), az első robbanás helyétől számítva pedig csak 13-14 másodperc telt el, és hajó el is haladt a tengeralattjáró előtt. Ahhoz, hogy „létfontosságú” rekeszeket sértsen meg az új torpedó, még ennél is rövidebb időnek kellett eltelnie, a hadnagynak nem lett volna ideje végignézni és kommentálni, ahogy az első torpedó becsapódik, mert a másodikat (harmadikat) még annak becsapódása előtt el kellett volna indíttatnia. És ugye ne felejtsük, hogy az U-20 naplója csak egy torpedó indításáról tájékoztat (ezt csak arra az esetre mondom, ha azt meghamisították). Persze elméletileg még így is előfordulhatott, hogy több torpedót indítottak, de nagyon valószínűtlen. Az alábbi képen látható változathoz a torpedókat pár másodperc különbséggel kellett volna indítani.
A Lusitania elsüllyesztése – összeesküvés vagy véletlen?
Esetleg mindkettő? Lassan 100 éve már, hogy ez a kérdés foglalkoztatja azokat, akik a Lusitania katasztrófája iránt érdeklődnek. A hajó elsüllyedésével kapcsolatban keringő többféle történet alapvetően két alaptézisre épül. Az egyik szerint a Lusitaniát lényegében feláldozták annak érdekében, hogy – az odaveszett amerikai áldozatok miatt – az USA hadba lépjen, tehát lényegében összeesküvés történt. A másik szerint nem volt összeesküvés, és a brit hadvezetés alkalmatlansága, illetve szerencsétlen körülmények összejátszása vezetett ahhoz, hogy a katasztrófa megtörtént, illetve – ha már megtörtént – ilyen nagyszámú áldozatot követelt. A helyzetet bonyolítja, hogy vannak olyan elképzelések is, amelyek szerint mindkét változat igaz (részben), azaz a Lusitaniát tényleg a „vágóhídra akarták küldeni”, de az, hogy ott, akkor és úgy süllyedt el a hajó, már a második alaptézis miatt következett be. Mivel a Lusitania perével kapcsolatos iratokat még most sem hozták nyilvánosságra (és sokak szerint eredeti formájában nem is fogják), mindegyik verzióra csak közvetett bizonyítékok léteznek, bár a hivatalos álláspontot az elmúlt évtizedekben már közvetlenül is meg tudták cáfolni, amely felveti azt is, hogy miért kellett eltitkolni a valódi eseményeket.
A legvalószínűbbnek azt tartják, hogy a Lusitaniát (vagy a Mauretaniát, bár az ekkoriban már csapatszállítóként tevékenykedett) fel akarták áldozni az USA hadba lépése érdekében. Nagyon sok helyen egy pontosan megkomponált összeesküvés-elméletet sejtenek/sejtetnek a tragédia mögött, azonban azt ne felejtsük el, hogy így megszervezni egy katasztrófát, hogy el is süllyedjen a hajó, ilyen sok áldozat is legyen, és köztük nagy számban legyenek amerikaiak is, azért elég nehéz lett volna. Az összeesküvés-ellenesek szerint ezért valószínű, hogy a katasztrófa véletlen egybeesések és rossz döntések sorozat miatt következett be. Fontos érvük még, hogy május 7-én a fő kiötlőnek tartott Churchill nem is tartózkodott Angliában (Párizsban volt), csak május 14-én tért haza, ráadásul ekkoriban már teljes egészében a Dardanellák-ostromával volt elfoglalva. Az összeesküvés-pártiak szerint viszont ehhez nem is kellett az országban tartózkodnia, mert Hall sorhajókapitánynak (a fenti képen, már mint admirális) minden jogköre megvolt ahhoz, hogy egy ilyen akciót levezényeljen (például bejárása volt a brit hírszerzéshez, a híres-hírhedt Room 40-ba, ahol a német kódokat fejtették, és ahonnan a rejtjelezett üzeneteket küldték, többek között a Lusitaniának is).
Kevésbé radikális vélemények szerint a Lusitaniát a brit hadvezetés valahogyan fel akarta használni az USA bevonására a háborúba, azonban "elég lett volna", ha egy torpedó csak megsebzi a hajót, de el nem süllyeszti. Arra is számítottak, hogy amennyiben el is süllyeszti a Lusitaniát egy tengeralattjáró, az olyan lassan fog elsüllyedni, hogy lesz idő a menekülésre, és az elegendő mentőcsónak miatt nem kell áldozatokkal számolni. Arra, hogy a Lusitania ilyen súlyosan megdől, és a mentőcsónakokat nem lehet leereszteni, és pláne arra, hogy egy belső robbanás miatt a hajó bő negyed óra alatt eltűnik a mélyben, végképp nem számítottak. Az eredetileg tervezett "incidens" után a németellenes propagandával a angolok oldalára állították volna az amerikai közvéleményt, és Wilson előbb-utóbb kénytelen lett volna belépni a háborúba. A hajó megsebzése ugye sikerült is, ám a szerencsétlen körülmények (belső robbanás, majd a hajó elsüllyedése) miatt "túl jól/rosszul".
Angliának érdekében állt az USA bevonása a háborúba?
Szinte látom, ahogy néhányan elnevetitek magatokat :), és aztán leszögezitek: hát persze, hogy érdekében állt. Anglia ugyanis ezekben az időkben nem állt valami jól a háborúban, vagy legalábbis egyáltalán nem volt biztos, hogy ők nyerik meg. A sokak szerint „Churchill-agyszüleménye” Gallipolinál 8 hónappal a Lusitania-eset után elvesztették a csatát a törökök ellen, Winstonnak le kellett mondania, a háború pedig általánosan népszerűtlenné vált a civil lakosság körében. És az sem volt biztos, hogy Amerika, ha belép a háborúba, az angolok oldalán teszi ezt. A XX. század közepén-végén születetteknek ugyanis már „természetesnek” tűnhet az brit-USA barátság, hiszen mindkét világháborút egy oldalon, ráadásul a németek ellen harcolva nyerték meg, illetve a II. világháború után kétpólusú világrendben is egy oldalon álltak. Az I. világháború előtt azonban ez a barátság nem volt olyan egyértelmű, Amerikának jó volt a viszonya Németországgal is, és fontos üzleti szálak fűzték a császársághoz, ráadásul az Óhazából elvándoroltakból álló ír és német származású lakosság sem volt éppenséggel angolbarátnak mondható. Tehát a királyságnak érdekében állt "Uncle Sam"-et bevonni. Mégis leírnék néhány változatot, amely szerint Angliának miért NEM állt érdekében az USA belerángatása a háborúba.
Eszerint amennyiben az USA belépett volna a Nagy Háborúba, az rövidtávon az onnan érkező hadi szállítmányok elapadásához vezetett volna, és mivel e vélemények szerint az USA lassan mozgósított volna, Anglia néhány hónapra lényegében kilőhető töltény nélkül maradt volna. Angliának tudatában kellett lennie annak is, hogy akár nyernek, akár vesztenek, a nagy USA ezzel totális világhatalommá válik, és Anglia elvesztené a korábbi jelentős szerepét a világpolitikában. Az USA belépésével kapcsolatban persze felmerültek a modern aszimmetrikus háborúknál szokásos vélemények, azaz hogy az USA csak azért lépett be a háborúba, mert ugye „az jó üzlet”, az pörgeti a gazdaságot, és a legyőzött Németország újjáépítésétől is hatalmas hasznot remélt.
Az USA a Lusitania elsüllyesztése miatt lépett be végül a háborúba?
Igen is, meg nem is. Bár annak idején én mind általánosban, mind középsuliban úgy tanultam, hogy az USA a Lusitania miatt lépett be, azt ne felejtsük el, hogy az ország csak két évvel a Lusitania-katasztrófa után, 1917. április 6-án küldött hadüzenetet, és most sem kell sokat keresgélnünk, hogy megtudjuk, mi lehetett a „casus belli”. Noha a hajókatasztrófát mindenki a hadba lépést „katalizáló” eseménynek tekinti, sokak szerint a valódi okot nem ez, hanem két évvel később megfejtett ún. Zimmermann-távirat jelentett. Erről be akartam okoskodni egy bekezdést ide, de pont a napokban olvastam egy nagyszerű bejegyzést róla (mivel nemrég volt az évfordulója), amely részletesebben leírja, mi is történt. Itt olvashatjátok.
Karikatúra az amerikai hadüzenetről. Uncle Sam és a császár, a falon pedig a németek által elsüllyesztett hajók, illetve az USS Cushing képe (az amerikai romboló sok olyan hajó utasait mentette ki, amelyet német tengeralattjárók süllyesztettek el) (Forrás: http://shelf3d.com/i/Sinking%20of%20the%20RMS%20Lusitania)
A demokrata Wilson elnök egyébként eredetileg nem akart belépni a háborúba, amely a katasztrófa utáni hónapokban meglehetősen népszerűtlenné tette a háborúpárti körökben. A színházakban állítólag az amerikai karaktereket kifütyülték, és ha az előadásban elhangzott az „Amerika” szó, azt szintén füttykoncert kísérte. Belgiumban a fel nem robbant bomba vagy gránát a „Wilson” gúnynevet kapta.
A Zimmermann-távirat a Washington Postban (1917. március 1.) (Forrás: http://spotlights.fold3.com/2012/07/02/zimmermann-telegram/)
Mivel ezek az utolsó kérdések azért már erősen eltávolodtak a blog és a bejegyzés eredeti témájától, ennél mélyebben nem megyek bele, inkább rátok bízom a vitatkozást és a véleménynyilvánítást (persze normális hangnemben, és persze aktuálpolitikát nem belekeverve). Ebbe a témába már én sem mélyedtem bele annyira, úgyhogy az esetleges tévedések kijavítását és pontosítását is szívesen fogadom.
Távolabbi kilátások
A cikk következő – és egyben utolsó – részében pedig a Lusitania elmúlt 100 évével, jelenével és jövőjével foglalkozunk, megtudhatjátok, mi a helyzet a ronccsal, milyen tervek voltak vele kapcsolatban az elmúlt száz évben. A Lusitania híres halottjait és túlélőit, a katasztrófához közvetlenül kapcsolódó személyek, hajók és tengeralattjárók életútját is bemutatom, illetve néhány érdekességet, amely a szerencsétlenséget övezi. Pontos dátumot nem mondok a megjelenésre vonatkozóan, azért valószínűleg nem kell megint több mint két hetet várnotok :).
Források:
Colin Simpson - The sinking of the Lusitania
Diana Preston - Wilful murder: the sinking of the Lusitania
http://lostliners.com/content/flagships/Lusitania/aftermath.html
http://shelf3d.com/i/Sinking%20of%20the%20RMS%20Lusitania
http://www.greatships.net/lusitania.html
További képek forrása:
http://www.angelo.edu/faculty/kboudrea/demos/guncotton/guncotton.htm
http://lostliners.com/content/flagships/Lusitania/aftermath.html
http://shelf3d.com/i/Sinking%20of%20the%20RMS%20Lusitania
http://en.wikipedia.org/wiki/Reginald_Hall
http://en.wikipedia.org/wiki/Sinking_of_the_lusitania
