Sziasztok ismét! Sajnos nem fért ki az új rész egyben... de most nem kell két hetet várnotok, mert csak ketté kellett vennem a két posztot, meg ha már nem kell odafigyelnem a terjedelemre, ki is bővítettem egy-két dologgal és képpel, úgyis volt, amit már csak amiatt nem tettem bele. Íme :). Előző részek alant:
Első rész Második rész Harmadik rész Negyedik rész Ötödik rész Hatodik rész
Búvárexpedíciók a 30-as évektől a közelmúltig
A Lusitania roncsát a korabeli búvárfelszerelések és világítóberendezések fejletlensége, és persze nem utolsósorban a háború miatt egy darabig meg sem próbálták megtalálni és feltárni. A roncs helye persze köztudott volt, így a Titanicnál felmerülő jelentkező probléma, hogy a nagy mélység miatt sokáig nem is tudták, hogy pontosan hol van, nem jelentkezett. A Lusitaniánál éppen hogy az ellenkezője okozott gondot, mert a sekély vízben fekvő hajóba a környékbeli halászhajók hálói folyton beleakadtak, a halászok igazi „csapdának” tartották a 90 méter mélyen fekvő hajót, köztudott a mai napig, merre kell kerülni ahhoz, hogy ne akadjanak bele a Lusitaniába.
Húsz évet kellett várni, hogy az első búvárexpedíció keretében lemerüljön valaki a Lusitaniához. Az angol búvár, Jim Jarrat 1935-ben igen kezdetleges búvárfelszereléssel látogatta meg a hajót; ő volt az első, aki 1915. május 7. délután fél 3 óta először látta a Lusitaniát. A „látta” kifejezés, mondjuk, egy kicsit erős, ugyanis a kezdetleges búvárruha és a nagyon gyenge világítás miatt Jarrat gyakorlatilag nem is látta, inkább csak kitapogatta a hajótestet, ráadásul nagyon keveset maradhatott csak lent. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy Jarrat azt állapította meg a hajóról, hogy a bal oldalán fekszik.
Jim Jarrat expedíciója a Lusitaniához (Forrás: http://www.retronaut.com/2013/05/preparing-to-explore-the-wreck-of-the-lusitania/)
A búvár a gyenge fényben egy nagy lyukat is felfedezni vélt a hajótest „jobb” oldalán (valójában a bal oldalát vizsgálta meg, amin szintén voltak lyukak), amelynek a szélei kifelé hajlottak. Jarrat ebből arra következtetett, hogy a Lusitania elsüllyedését belső robbanás okozta. Jarrat expedíciójához azért hozzáfűzném, hogy a hajóroncsokról készült festmények, illetve a pár méter mély vízbe süllyedt hajókról készült fényképek miatt hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a tengerfenéken az úszómedencék alján megszokotthoz hasonló fényviszonyok uralkodnak, pedig valójában már a Lusitania mélységében is gyakorlatilag koromsötét volt/van. Emiatt sem próbálkoztak sokáig a hajó felderítésével.
Az 1950-es és 60-as években egy amerikai expedíció keretében John Light már fejlettebb búvárfelszereléssel és erősebb lámpákkal merült le a hajóhoz. Utóbbiaknak köszönhetően megállapította, hogy a Lusitania nem a bal, hanem a jobb oldalán fekszik (ahogy várható volt a dőlése alapján). Ugyan utóbbi azt jelentette, hogy pont az az oldal néz a tengerfenék felé, ahol a torpedó becsapódása, és a második robbanás történt, Light ennek ellenére meg tudta figyelni a jobb oldalon található óriási lyukat, amelynek a szélei szintén kifelé hajlottak. Light ugyanarra a következtetésre jutott, mint Jarrat: a hajófalat belső robbanás vetette szét, és szerinte is a szállított hadianyag volt csak képes ekkora pusztítást végezni az acéllemezekben. Az 1962-es merülés során az egyik búvár, John Aquadro robbantott és vágott lyukakat vélt felfedezni a hajótesten, illetve azt mondta, hogy „mintha ágyúcsöveket is látott volna”. Képzelhetitek, hogy ez utóbbi kijelentés hogy felcsigázta az érdeklődést, ezért komoly pénzügyi fedezetet kaptak egy következő expedícióra, immár komolyabb felszereléssel. Végül a felek összevesztek, és nem lett semmi a merülésekből. Light utoljára 1963-ban látogatta meg a hajót, merüléseiről az amerikai Sports Illustrated magazin is közölt egy részletes cikket 1962 karácsonyán, itt olvashatjátok el. A cikkből kiderül, hogy a Light búvárkodásai nem voltak veszélytelenek, például mindössze 10 percig maradhatott lent, és a merülések során fellépő nitrogén narkózis miatt (a vérben oldódó nitrogén – ami ugye a levegőben megtalálható – ott feldúsulva részegséghez hasonló állapotot idéz elő a mélyben, ami ugye minden, csak nem veszélytelen. Itt olvashattok róla bővebben) nem egy merülése során volt életveszélyben.
A 80-as években az egyik TV-társaság brit és amerikai mérnököket, illetve búvárokat bízott meg azzal, hogy merüljenek le a hajóhoz. A cél nem annyira a Lusitania feltárása volt, hanem az akkor már generációk óta terjedő, a hajóval kapcsolatos szóbeszédek alátámasztása vagy megcáfolása. A Lusitaniáról ugyanis már nem sokkal az elsüllyedése után elterjedt, hogy aranyrudakat is szállított, az 50-es évekre pedig ezek a mesék már annyira „kiszíneződtek”, hogy platinarakományról és gyémántokkal meg mindenféle ékkövekkel megrakott páncélszekrényekről szóló legendákkal is lehetett találkozni (ezek már John Light expedícióinak idejében is foglalkoztatták az embereket; vannak nem hivatalos merülések, amelyekről nem tudunk semmit). A tévés expedíció megkezdése előtt az Admiralitás figyelmeztette a csapatot, hogy nagyon veszélyes a Lusitanián tartózkodni, mert robbanóanyagok is lehetnek odalent. Az Admiralitás „persze” nem a Lusitanián állítólag (nem) szállított anyagokra gondolt, hanem a II. világháborúban a térségben kiszórt elsüllyedt aknákra és mélyvízi bombákra. Felhívták az expedíció figyelmét, hogy a hajó közelében esetlegesen megtalált robbanószerek nem tartoznak hozzájuk (erre mindjárt rátérünk). Sajnos nem tudom, hogy a fenti expedíció végül megvalósult-e, valamint a forrásom (Ballard könyve) nem említi, melyik tévécsatorna melyik műsoráról van (lett volna) szó. Ha valaki tudja, legyen szíves, írja be a kommentek közé.
Dr. Robert Ballard expedíciója
A Lusitaniát érintő leghíresebb expedíciót Dr. Robert Ballard szervezte meg 1993-ban. Ballardot onnan ismerhetitek, hogy ő fedezte fel a Titanicot 8 évvel korábban, 1985-ben, 1989-ben a Bismarck német csatahajót, amely 1941-ben süllyedt el (itt egy kép a roncsról), később, 1998-ban pedig a USS Yorktown amerikai repülőgép-hordozót, amely 1942-ben Midwaynél kapott találatot, és veszett hullámsírba (így néz ki).
Ballard nem búvárruhában, hanem egy miniatűr tengeralattjárón, a Deltán merült le a gőzöshöz. Lemerülés után szonárral határozták meg a roncs pontos helyét és helyzetét, illetve távirányítású szondákkal (a Jasonnel, a Medeával, egy kis robottal, illetve a Homerrel, egy másik szondával) térképezték fel a hajót.
A Delta
Ballard megdöbbentően rossznak találta a Lusitania állapotát, sokkal rosszabbnak, mint a nagyjából hasonló ideje a víz fenekén levő Titanicét. A Lusitania testét szinte ellepték a leszakadt halászhálók (ez a körülmény igen veszélyes volt magára az expedícióra is, ugyanis valamelyik távirányítású szonda, de akár a tengeralattjáró propellerjei is beleakadhattak ezekbe). Az alábbi képek közül mindegyik Robert Ballard Lusitaniás könyvéből származik, ami forrásként meg van jelölve lent. Ugye nem baj, ha nem jelölöm külön mindegyik képen? :)
A roncsot kutatni nem veszélytelen. A híres hajóroncsfestő, Ken Marschall is járt a Lusitaniánál (tőle származik az a szép roncsfestmény a 6. rész elejéről, illetve több, a süllyedést megörökítő kép), és az expedíció során a Delta hajócsavarja beleakadt az egyik halászhálóba.
A jobb oldalán fekvő Lusitania csaknem kifli alakúra hajlott a süllyedés következtében (ugye olvashattátok, hogy a hajó orra már elérte a tengerfeneket, mielőtt elsüllyedt volna). Mivel a hajó egy erős tengeráramlás útjában fekszik, sokkal gyorsabban pusztult és pusztul, mint a nyugodt vizekben fekvő roncsok. Ez lehet az oka annak, hogy a Lusitania felépítménye és kéményei gyakorlatilag nem voltak meg a 20 évvel ezelőtti merülés során sem. A karcsú Lusitania teste groteszkül összenyomódott az elmúlt évtizedekben, az eredeti 26 méteres szélessége helyett most mindössze 12 méter széles a hajó a legszélesebb pontján. Az összepréselt fedélzetek kifordultak a hajótestből. Ennek ellenére az acéllemezek viszonylag jó állapotban vannak, még a festés is látszik rajtuk, és a „LUSITANIA” felirat is olvasható a hajó oldalán. A legtöbb fedélközi ablak nemcsak hogy megvan, hanem még csak be sem tört.
Még olvasható a felirat
A Lusitania orra felfelé mutat az elhajlás miatt, az egyik horgony (a bal oldali) még mindig kapcsolódik a hajóhoz (a másik is megtalálható, de az már levált). A hajó előfedélzetei is erősen megrongálódtak, de a korabeli fényképeken látható néhány tárgy felismerhető rajtuk.
A hajóorr
A Lusitaniát a Mauretaniától megkülönböztető, engem szemeteskukákra emlékeztető szellőzők közül is több megvan még, ahogy az aljzaton megtalálható a hajó gőzsípja is. A kazánok nagy része sértetlen, teljes mértékben felismerhetőek, és jó állapotban vannak a tetőn elhelyezett édesvíztartályok is.
Legfelül: A 3. kazánház egyik kazánja. Fent: a gépház. Felismerhető az egyik járópalló. Lent: Az egyik édesvíztartály
Tragikus mementóként a Lusitania kormánylapátja (amelynek alsó része letört) teljes bal állásban van a mai napig.
A bal oldali külső hajócsavar helye (a hajócsavart felhozták), amelyet a nagynyomású turbina forgatott (a képen felül), és a hajó kormánylapátja (a képen alul)
Ballard egyébként felfedezései alapján a szénporrobbanásban hisz leginkább (az előző részben általam leírt teória tőle is származik), ugyanis azokat a tehertereket, amelyekben a gyanú szerint a lőszert és a lőgyapotot szállították, sértetlennek találta.
Ballard (és úgy általában a szénporteória hívői) elképzelése a robbanásról. Szerinte a szénpor a tartalék széntárolóban robbant fel.
Több kollégája nem ért vele egyet, mondván, a lőgyapotnak nem is kellett közvetlen találat a felrobbanáshoz, elég lett volna az, hogy a torpedótalálat és a dőlés hatására ráborul a többi rakomány. Ballard nem tudta megvizsgálni a süllyedésteóriák szempontjából fontos első kazánházat sem (hogy megállapítsa, felrobbantak-e a kazánok), így a kazánrobbanás lehetőségét sem zárja ki (azt viszont biztosnak tartja, hogy a torpedó nem az első kazánházba csapott be). Alább még néhány képet láthattok, amelyet Ballard a szóban forgó expedíció során készített.
Legfelül: A sétafedélzetre néző ablakok régen és most. Fent: A Delta a roncsnál Lent: A Lusitania egyik ajtaja. Ballard szerint a dőlés során a "magas" (bal) oldalon lévő ajtókat (tömegük miatt) egy idő után már nem is lehetett kinyitni.
Expedíciók napjainkig
Ballard óta számtalan expedíció merült a Lusitaniához, ezek egy része nemcsak tudományos, hanem szórakoztatási célokból, tévéműsorokat forgattak ismeretterjesztő csatornáknak, például a National Geographic-nak. A tévétársaság utoljára 2012-ben készített műsort a hajóról, „The Dark Secrets of the Lusitania” címmel, 2011-ben merültek le amerikai, ír és skót búvárok segítségével.
Az egyik 2008-as merülés során sikerült megdönthetetlen bizonyítékot szerezni, hogy a hajó hadianyagot is szállított, ráadásul nem is keveset. Ewoin McGarry és Stewart Andrews merült le a hajóhoz, és hét darab .303-as kaliberű (British) lövedéket hozott fel a Lusitaniáról. Elmondásuk szerint az egyik tehertérben úgy feküdtek a töltények nagy halmokban, mint a mesebeli kalózok kincse. A felfedezés több kincskereső expedíció elindítását eredményezte, az egyik ilyen „kalandvágyó kapitalista”, az amerikai Gregg Bemis azt tervezi, hogy mind a 4 millió töltényt felhozza a Lusitaniáról.
Töltények a Lusitaniáról
(Forrás: http://investorshub.advfn.com/boards/read_msg.aspx?message_id=39112819)
Bombázta a Lusitaniát a brit Haditengerészet?
Amelyet nehezen tudott megmagyarázni Ballard, az a Lusitania testét borító rengeteg robbanásnyom volt, amelyet már Light is észrevett, bár ő korábbi búvárexpedícióknak tulajdonította azokat. Egybehangzó vélemények szerint az Admiralitás a hajó elsüllyedése után szándékosan (mélyvízi bombákkal) próbálta megsemmisíteni a hajó maradványait. Általánosan elfogadott tény, hogy ezzel saját korábbi állításaikat (hazugságaikat) próbálták meg leplezni. Hogy mikor történtek ezek a robbantások, arról többfélét olvastam, egyesek szerint a 30-as években, mások szerint a II. világháború alatt, a legtöbb vélemény azonban az 50-es, 60-as évekre teszi az idejüket (persze vannak olyanok, akik szerint mindhárom igaz :) ). 1954-ben egy southamptoni cég hajója horgonyzott a roncs fölött, illetve a brit haditengerészet mélyvízi mentéseknél használt HMS Reclaim nevű mentőhajója is többször meglátogatta a süllyedés helyszínét a 60-as években. Hogy pontosan mi történt ott ekkor, azt nem lehet tudni (bár valószínűleg nem robbantások).
Az Admiralitás szándékos rombolását elutasító vélemények szerint a Lusitania a II. világháború alatt sérülhetett meg tengeralatti aknáktól, illetve német tengeralattjárók támadásaitól. Ekkoriban ugyanis a kezdetleges szonárokkal felszerelt tengeralattjárók tévesen hihették azt a Lusitaniáról, hogy ellenséges tengeralattjáró, és mélyvízi bombákkal vagy torpedókkal támadhatták meg. Utóbbinak ellentmond, hogy állítólag ilyen sekély vízben nem dobhattak ki mélyvízi bombákat, mert azok megrongálták volna a tengeralattjárót is. Szintén ellentmond, hogy Light beszámolója szerint a robbanásnyomok frissek voltak 1960 körül. Ellentmond az ellentmondásnak viszont, hogy Light nehezen tudott tájékozódni a sötétben, így láthatta rosszul is.
Emlékek a Lusitaniáról
A hajóról az elmúlt évszázadban rengeteg berendezési tárgyat, személyes holmit hoztak fel. A legnagyobb alkatrész, amit sikerült felhozni, a Lusitania hajócsavarja volt (nem is egy, hanem 3 a 4-ből). A jobb oldali belső propellert 1982-ben emelték ki, és a liverpooli Merseyside Maritime Museum (Mersey-parti Tengerészeti Múzeum) állította ki. Ma is megtekinthető ott. A hajócsavarnál minden évben megemlékezést tartanak a katasztrófa évfordulóján.
A Lusitania hajócsavarja Liverpoolban és a 2012-es megemlékezés (Forrás: http://www.shipspottersteve.com/misc.html, http://www.liverpoolecho.co.uk/news/liverpool-news/service-held-lusitania-sinking-anniversary-3344238)
Egy másikat Dallasban lehet megnézni (ez eleve rossz állapotban volt, de azóta csak romlott). A harmadikat végül eladták ócskavasnak, sokáig egy walesi roncstelepen állt, majd később az öntött bronz hajócsavart beolvasztották, és golfütőket készítettek belőle; a 23 tonnás tömeg ismeretében nem kevés golfost szolgálhatott ki a Lusitania ilyen formában :(, mert összesen 3500 teljes golfkészlet jött ki belőle (egy készletet 9000 dollárért árultak, szorozzátok csak össze!). Ha van köztetek golfos, lehet, hogy ütött már a Lusitania hajócsavarjával! A negyedik hajócsavart is fel akarták hozni, de az az elsüllyedéskor letört, és beleékelődött a hajótestbe. Valószínűleg ez a jobb oldali külső hajócsavar lehet.
Fent: A Lusitania másik csavarja, amely a lapátozás állása alapján a bal oldali belső hajócsavar lehetett (Forrás: http://frontburner.dmagazine.com/2009/11/18/lets-play-name-that-propeller/)
A Lusitania relikviáit árveréseken is meg lehet vásárolni. Külön kategóriát képeznek a hajó berendezési tárgyai, ezen belül külön azok, amelyeket a tengerfenékről hoztak fel, külön azok, amelyek ott voltak az utolsó úton, de nem süllyedtek el, és külön azok, amelyek a hajóról származnak, de a végzetes úton nem voltak ott, és külön az utasok holmija. A Lusitaniás cuccok ára nagyon különböző lehet. A korabeli Lusitaniás képeslapokat 20-25 dollárért (4500-5500 Ft) lehet megkapni, az ársáv egészen az első osztályon használt evőeszközök, tányérok és tálcák 500-1000 dolláros (110-220 ezer Ft) értékéig tart. Az utolsó útról megmaradt, illetve az azóta a roncsról felhozott tárgyaknak valóságos "születési anyakönyvi kivonata" is van, pláne a nagyobb darabokénak. Ez megadja, hogy pontosan honnan származik a darab, és hogy az idők során ki birtokolta. Az eredeti Lusitania terveket és deckplan-eket 250 dollár körüli összegekért, azaz 50-60 ezer forintért vesztegetik. Nem kevés, de akit ez érdekel, annak nem is sok szerintem, arról nem is beszélve, hogy ezek a tárgyak valóságos műkincsek, tehát pénzügyi befektetésnek sem rosszak :).
Tányér a Lusitaniáról. A hajó utolsó előtti útján az egyik kanadai utas megvásárolta, azóta is az ő házában található. Nem eladó. (Forrás: http://angloboerwarmuseum.com/Boer93i_ships2_liners.html)
UPDATE: ahogy azt titkon reméltem, megjöttek a pontosítások a Lusitaniás relikviák árával kapcsolatban :). Köszönöm szépen a kiegészítéseket!
Egy kiegészítés konczol-tól:
Lusy plan-t nem kapsz 250 dolcsiért, az tuti. Sajnos... Olyan 500-1000 között mozog az ára, én is valahol ennyiért szereztem. Már ha kapsz, mert nagyon ritkán bukkan fel.
Képeslap nagyon változó. A selyem képeslapok kb. 500 dolcsi, de eredeti Lusys képeslapot nem nagyon kapsz 25-ért. Inkább felette, 100 dolcsi körültől. Függ attól, mennyire ritka, és fotó képeslap-e, mert azok drágábbak, mint a grafikusak. Ha photo postcard, akkor az is nagyban befolyásolja az árat, hogy mennyire "jó" a kép Lusyról. Aukciósházaknál meg eleve 2-5-szörös árakkal lehet találkozni... Szóval itt is inkább a 100-500 közötti ár a reálisabb. Tányérok, evőeszközök nagyjából stimmt.
Egy másik kedves olvasómtól kaptam az alábbi kiegészítést:
A planek valóban drágák. Érdekesnek tartom, hogy ennyire kevés mozog belőlük. A Lusitania korának egyik legkedveltebb hajója volt, gondolná az ember, hogy sokat nyomtattak belőlük.
A kedveltség miatt képeslapokból is van bőven, a cikk által említett 20-25 dollár a nagy példányszámban nyomtatott grafikus és fényképes lapok esetében teljesen reális. A selyem képeslap egy külön szám, az "ászok ásza", de sima fényképeset azért lehet 100 dollár alatt kapni, reálisan. Ezeken nincsen Titanic és Olympic felár, bár gyakran drágábbak, mint a Mauretaniáról készült lapok (különösen, hogy közeleg az évforduló).
A cikkben ábrázolt Minton tányér egy szuvenír darab, 200 dollár körül megkapható, ha szerencsés az ember. Ugyanezzel a mintázattal, a hajó képe nélkül az első osztályban étkezésre is használták, kettő mintázatban egymástól kissé eltérő variációja létezik. Ez talán a legszebb mintázat, amit a Cunard hajókon a múlt század elején használtak, ezeknél az árak általában valóban 500-1000 dollár között mozognak. Egyszerűbb fehér, Cunard oroszlános edények azért ennél jóval jutányosabban is hozzáférhetőek, már 100 dollár alatt is.
Szerintem tehát a cikkben említett árak stimmelnek, csak a planeknél alacsonyak.
Most pedig hencegni fogok! :) Hétvégén az a megtiszteltetés ért, hogy a kezemben tarthattam egy zsebórát, amely a Lusitanián utazott az utolsó úton (és el is süllyedt). Nem tudom, kié volt eredetileg, egy sima réz óra, sajnos betört üveggel és elporladt mutatókkal (kár, pedig biztosan 2 óra 28 percet mutattak :) ), erősen patinás állapotban (a patinás alatt ugye most nem azt értem, hogy régi, hanem hogy réz-karbonát borítja :) ). Nagyszerű élmény volt, amelyet köszönök konczol-nak. :)
Egy Lusitaniáról felhozott zsebóra. A hétvégén én is megfoghattam :) (konczol gyűjteményéből)
A hajóroncs jövője
A Lusitania roncsa gyorsan pusztul, ráadásul olvastam róla olyat is (sajnos nem emlékszem, hol), hogy az acéllemezeit a Titanichoz hasonlóan egy olyan kórokozó támadta meg, amely „megeszi” az acélt, így a Lusitania degradálódása emiatt még tovább gyorsult. Állítólag az évszázad közepére teljesen összelapul a roncs, és csak egy rozsdás iszapréteg marad belőle.
A Lusitania hatása a popkultúrára
Mivel a hajó katasztrófájának körülményei máig nem tisztázottak, és heves viták övezik, a Lusitania történetét eddig nem próbálták meg komolyabban megfilmesíteni (pedig aztán…). Talán az én korosztályom (25-30 év közöttiek) még megérik, hogy egy James Cameron-filmhez hasonló eposz vagy egy nagyszabású sorozat készül belőle, mert – ahogy azt ebben a 6 részben láthattátok – van itt mit elmesélni.
Persze azért vannak a Lusitaniával foglalkozó filmek, de nem sok. A baleset után, 1918-ban megjelent egy rövid némafilm a szerencsétlenségről.
A legnagyszabásúbb feldolgozás napjainkig a 2007-es Lusitania: Terror at Sea (másik címe Murder on the Atlantic) című angol BBC-dokudráma. A tévéfilm nagyjából az általam is leírt módon mutatja be a katasztrófát, annyira nem foglalkozik hadianyaggal vagy egyéb okokkal. Híresebb színészek nincsenek benne, a Múmia-filmekből ismerős John Hannah (ő volt a vicces nagybácsi, Jonathan) játssza a főszerepet, a valójában is létező Ian Holbourn professzort alakítja, aki a másodosztályon utazott, és túlélte a katasztrófát. Holbourn egyébként meg akart menteni egy utast a vízben, de mire odaért vele egy csónakhoz, az meghalt. A katasztrófa híresebb résztvevői (Schwieger, Turner, Vanderbilt) is szerepelnek a filmben. Apró érdekesség, hogy az U-20 fedélzetén játszódó jeleneteket a híres 1981-es Wolgang Petersen-féle Das Boot c. film díszletében vették fel. A Lusitaniás tévéfilm amúgy megtekinthető Youtube-on, de csak angolul, illetve németül.
A hajóval kapcsolatosan természetesen rengeteg könyv született, ezek egy tekintélyes része az összeesküvés-elméletekkel foglalkozik. Talán a leghíresebb az általam is használt Colin Simpson-féle feldolgozás, amely 1972-ben íródott (ennek oka az is lehet, hogy a könyv már jó ideje magyarra lefordítva is hozzáférhető). A könyv írója az összeesküvést és Churchill felelősségét állapítja meg, de akadnak a témában olyan művek is, amelyek elutasítják az összeesküvés-elméleteket, és éppen ezek ellen keresnek bizonyítékokat. Van persze rengeteg olyan kiadás, amely nem a hajókatasztrófával, hanem a Lusitania belső tereivel, békebeli történetével vagy éppenséggel az engem a legjobban érdeklő technikai vonatkozásokkal foglalkozik. Sajnos ezek nagy része nem jelent meg magyarul, és nehezen fellelhető, de az internetről is rengeteg adat megszerezhető.
17 érdekesség a Lusitaniáról
Nemcsak rengeteg képet, hanem rengeteg könyvet is kaptam a Lusitaniáról azóta, hogy elkezdtem írni a sorozatot, és egy csomó adatot és érdekes sztorit olvastam bennük. Sajnáltam volna "eltitkolni" előletek, viszont az előző részeket nem akarom feltúrni, helyette ide kapjátok ömlesztve az infót. :)
1.) Nem a Lusitania volt az első Lusitania :). És nem is a második. Az viszont sajnos elmondható, hogy a Lusitania név nem volt valami szerencsés választás egy hajó számára, ugyanis a másik két hajó is szerencsétlenül járt később. Az első Lusitania 1871-ben épült, kicsi, 4000 tonnás angol teherhajó volt. Annyit tudok róla, hogy 1901. június 26-án sziklának ütközött az új-fundlandi Ballard-foknál (ironikus, nem? :)).
Az első Lusitania, egy 1879-ben épült gőzös-vitorláshajó. Ez a Lusitania nem az USA-Anglia útvonalon közlekedett, hanem Ausztráliába és Új-Zélandra szállított utasokat. (Forrás: http://www.david-h-hunter.com.au/hunter/familyphotos.htm)
A második Lusitania nem angol, hanem portugál hajó volt (mivel a névadó Lusitania tartomány is a mai Portugália területén feküdt). 1906-ban készült el, egy évvel a „mi Lusitaniánk” előtt (bár valószínű, hogy mivel ezt a hajót rövidebb idő alatt készítették el, mint az RMS Lusitaniát, később kezdték el építeni, szóval ez így elsőre nem egyértelmű). A hajó két hajócsavaros, kétárbocos, egykéményes konstrukció volt, tömege 5600 tonna. Jóval a mi Lusitaniánk balesete előtt, 1911. április 18-án éjfélkor sziklának ütközött és megfeneklett a dél-afrikai Cape Point közelében (köd miatt). Az fedélzeten tartózkodó 774 embert mentőcsónakokba rakták, azonban az egyik felborult, és 8-an meghaltak. A hajó két nappal később lecsúszott a szikláról, és elsüllyedt a mindössze 37 méter mély vízben. Balesete nyomán világítótornyot építettek a közelben. Természetesen a Lusitania elsüllyedése után nem épült több ilyen nevű hajó.
Az 1911-ben elsüllyedt SS Lusitania portugál hajó (Forrás: http://shipwrecks.com/shipwrecks-of-april-18/)
2.) A Lusitania eredeti háromlapátos propellerei nem voltak egyformák (páronként). A belsők 4,6 méter átmérőjűek voltak, emelkedésük 5 méter, a külsők 5 méter átmérő mellett 4,8 méteres emelkedésűek. Állítólag rengeteg csavarformát kipróbáltak, és ez volt a legjobb (persze akkor még a vibrációkról nem tudhattak). A hajócsavarok szlipje (csúszás; megadja, hogy a hajócsavarokra érkező teljesítmény hány százaléka veszik kárba rajtuk) 148-as percenkénti fordulatnál volt a legjobb (13 %), innen nőni kezdett. A maximális 194,3-as fordulatnál már 17,2 % volt a szlip. Ez kiszámolva (és a mérések szerint is) 25,7 csomós sebességet jelentett (kisebb terhelésnél és merülésnél kisebb volt a szlip, tehát nagyobb a sebesség. Így fordulhatott elő, hogy a Lusitania 26,7 csomós sebességet is elért egyszer). Utóbbi érték pont a Magyarországon lakott területen belül megengedett legnagyobb sebesség (és a villamosok is ennyivel mehetnek). Azért képzeljük majd el, ha ránézünk az órára, hogy milyen lehetett egy 45 000 tonnás hajót látni ennyivel száguldani. :)
Hát most mondjátok meg, hogy nem ugyanakkorák! :D (Forrás: J. Kent Layton - Lusitania: An illustrated biography of the Ship of Splendor 9. o.)
A később felszerelt háromlapátosok valamivel karcsúbbak voltak a Mickey-egér fejre emlékeztető eredetieknél. Az 1909-ben feltett négylevelű hajócsavarok teljesen máshogy néztek ki, illetve azoknál az egész csavart egyben öntötték ki lapátokkal együtt (mint azt a felhozott propellerekről készült képeken is láthatjátok), míg a fentieknél az agyat és a lapátokat külön (a lapátokat rácsavarozták). A hajócsavarok anyaga mindkét esetben nagy szakítószilárdságú mangánbronz volt.
4.) A hajó nagy szilárdságú acél felhasználásával készült, tehát a hajófalak így vékonyabbak lehettek, azaz maga a hajótest könnyebb. Ennek az acélnak a szakítószilárdsága 36 %-kal volt nagyobb, mint a többi óceánjárónál használt lágyacélé. Ennek ellenére a Lusitanián mindössze 10 %-kal csökkentették az acélfalak vastagságát, így egyszerre volt "könnyű" és erős a hajó. A legvastagabb helyeknél 23/20 hüvelyk (29 mm) vastagok voltak a lemezek, a stabilitás érdekében a magasabb helyeken 12/20-ra (másfél centire) csökkent a vastagság. A nem kritikus helyeken persze továbbra is lágyacélt használtak. A legnagyobb üzemi húzófeszültség, amelyet elviselhettek az elemek, 150 MPa volt (10,6 tsi, tonna négyzethüvelykenként :D), a nyomó pedig 110 MPa (7,8 tsi).
Nagy szilárdságú acélok használata a Lusitanián. A szimpla vonalkázás a jelöli ezeket a helyeket, a dupla vonalkázás pedig azokat, ahol meg is kettőzték a nagy szilárdságú lemezeket. A képen az is be van jelölve, hol dolgoztak hidraulikus szegecselőkkel.
(Forrás: J. Kent Layton – Lusitania: An Illustrated Biography of the Ship of Splendor 39. o.)
5.) Korábban volt szó a hozzászólások között arról, hogy mennyi idő alatt tudott megfordulni a Lusitania (a wikipedián 50 másodpercet írnak, ami lehetetlen). A hajó jobbra 24 csomó kezdősebességgel 2 perc 46 másodperc csinált hátraarcot egy 950 yard (kb. 900 méter) átmérőjű körön. Balra ugyanez a művelet 2 perc 35 másodpercig tartott (legalábbis a próbákon). A kormánylapátot mozgató főgépnek 24 csomós forduláskor közel 3,8 millió Nm-es (1240 ft-ton. Igen, lábtonna) nyomatékot kellett leküzdenie (persze egy elég nagy áttételű csigahajtáson keresztül)! Tekintve, hogy a kormánylapát kopptól koppig 74 fokot fordult kb. 45 másodperc alatt, ebből lehet számolni a lapát "fordulatszámát" (szögsebességét), abból pedig a nyomaték ismeretében teljesítményt, ami a fordításhoz kell. Mivel a gép teljesítményére nem találtam adatot, naná, hogy kiszámoltam :D : kb. 150 lóerő kellett a mozgatáshoz (plusz veszteségek).
A kormánygép
(Forrás: J. Kent Layton – Lusitania: An Illustrated Biography of the Ship of Splendor 86. o.)
6.) A Lusitaniának összesen 5 kapitánya volt a 8 éves szolgálata alatt. James Watt, William Turner, James Charles, Daniel Dow és Arthur Rostron. A leghosszabb ideig James Charles volt a parancsnok, összesen 42 úton irányította a hajót (több mint 2 évig volt kapitány). Daniel Dow és William Turner háromszor is betöltötte ezt a pozíciót, James Charles kétszer. Arthur Rostron arról híres, hogy ő volt a Titanic utasait kimentő Carpathia kapitánya 1912 áprilisában, a katasztrófa idején. A Lusitanián csak egy oda-vissza úton szolgált, később több alkalommal a Mauretania parancsnoka volt. Érdekesség, hogy Rostron szintén szolgált az Ivernián, amelynek a Lusitania elsüllyedése után Turner volt a parancsnoka elsüllyedéséig. Charles és Daniel Dow is szolgált egyébként a Lusitania testvérén.
A Lusitania kapitányai (olvasási sorrendben): James Watt, William Turner, James Charles, Daniel Dow, Arthur Rostron (Forrás: J. Kent Layton – Lusitania: An Illustrated Biography of the Ship of Splendor 353.-354. o.)
7.) Az utasbalesetek sem kerülték el a Lusitaniát. A nagy számok törvénye értelmében persze ez egyértelmű, csak ugye hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy amíg egy hajó el nem süllyed, addig a Disney-mesékbe illő világ van a fedélzetükön :). A Lusitania legemlékezetesebb utasbaleseteit a nagy viharok okozták. 1910 januárjában két egymást követő átkelésen is keresztül kellett rongyolniuk több viharon is. Az egyiknél a 150 km/h-s szél ledöntött egy női utast a lábáról, és az eltörte a hátát, illetve a hullámzás miatt sok kisebb sérülés is történt. 1910. január 26-án (pont az én szülinapom; mármint a január 26. :) ) egy akkora hullám kapta telibe a Lusitaniát, hogy a teteje majdnem átcsapott a parancsnoki hídon (ez alsó hangon 20-25 méteres hullámot jelent). Állítólag néhány helyiségben derékig állt a víz utána. A hullámzás olyan erős volt, hogy néha a 45000 tonnás, 240 méteres hajó valósággal "plankingelt" egy kisebb dombnyi hullám tetején, az orra a hajógerincig kilátszott, és a kisebb családi háznyi hajócsavarok a levegőt kavarták nagy igyekezettel. Vagy éppenséggel az orr és a tat mélyen a vízbe merült, és a hajó közepe látszott ki teljesen. Képzelhetitek, micsoda igénybevételeket kellett kibírnia ilyenkor a szegecseknek, és a terhelését vesztett hajócsavarok "megszaladása" sem hiszem, hogy jót tett a gépeknek. Egyébként egy ilyen vihar - ha nem is kalózos-tengeriviharos filmekben bemutatott módon, de - igen kellemetlen volt az utasoknak. Ilyenkor meg kellett barátkozni a sokáig tartó tengeribetegséggel, azzal, hogy gyakorlatilag nem lehet normálisan megállni a lábunkon, és persze azzal, hogy a fedélzetre és néha a kabinokba zúduló tengervíz eláztatja mindenünket. A Lusitania és a Mauretania viszont a kor színvonalához képest biztonságos volt, tudtommal vihar miatt utashalál sosem következett be rajtuk.
8.) Az ilyen nagy hajókat fogadó kikötők körüli kocsmák nagyon örültek az óceánjárók kikötésének, méghozzá a rajtuk szolgáló 200-300 fűtő miatt. Az okot remélem kitaláltátok :). Kíváncsi vagyok, mit szóltak ezek a krimók, amikor az 1920-as években a nagy hajókat tömegesen állították át olajtüzelésre, és egy ekkora óceánjáró személyzetéből 300 embert egy csapásra el lehetett küldeni.
9.) A hajó néhány napos útjain gyakran alakultak ki alkalmi barátságok, szerelmi kapcsolatok, és igen, egyéjszakás vagy inkább "egyátkeléses" kalandok :). Az alkalmi párocskák - ha valamiért máshol nem tehették meg (például mert három szobatársuknak nemigen tetszett volna, vagy mondjuk ha a hajó társadalmi olvasztótégely jellege miatt nem egy osztályon utazók jöttek össze - a legkülönbözőbb helyeket választották "arra". A kedvenc találkahelyek a letakart mentőcsónakok voltak, néhány tengerész mesélte (ez a jelenség más hajókon is megvolt), hogy mennyire vicces volt nézni, ahogy a szembejövő fiatalok próbálnak olyan képet vágni, mint akik nem épp most másztak ki a letakart mentőcsónakból. :D
10.) A Lusitania utolsó előtti útján (Amerika felé) a hajón utazott a drótnélküli távíró feltalálója, az olasz Guglielmo Marconi. Az egyik legenda szerint Marconi a Titanicon is utazott volna a végzetes úton, csak aztán végül 3 nappal előbb (más források szerint két héttel előbb) a Lusitanián kelt útra inkább. Ezek közül egyik sem igaz, mert a Lusitania utolsó útja a Titanic-katasztrófa előtt 1912. március 9. és 15. között volt esedékes (a 135. átkelés). A Lusitania testvérhajója, a Mauretania sem kelt át a kérdéses időben, mert az pedig 3 nappal a Titanic UTÁN indult el (egy nappal a katasztrófa előtt), ez volt a 121. átkelése (61. útja). A hír tehát valószínűleg ilyen jereváni rádiós értesülés lehet, arra sem találtam semmit, hogy Marconi a Mauretanián utazott-e akkor (lenti kép viszont a Lusitania utolsó előtti útján készült róla).
11.) Amikor bevezették a szénkorlátozást, és a Lusitania maximális sebessége 21 csomóra esett vissza, sok utas tiltakozott a "cammogás" miatt (a legtöbb hajó nem is tudott ennyivel menni, a Titanicnak és az Olympicnak is kb. ennyi volt azt utazója). Nem csak azért, mert így akár egy nappal is meghosszabbodhatott az út, hanem mert így a rutinos utasok - akik tudták, hogy kb. mennyit szokott megtenni a Lusitania egy nap alatt - veszítettek a hajópool nevű fogadáson. Tudni kell, hogy a Lusitania fedélzetén (és a korabeli összes nagy hajón) szigorúan tilos volt a szerencsejáték. Ennek állítólag az volt az oka, hogy korábban előfordult, hogy "hivatásos hamiskártyások" utaztak a hajókon, akik kifosztották az utasokat ilyen módon. A White Star-nak vagy Cunardnak pedig nem volt ott Robert De Niro, hogy sokkolóval, gumikalapáccsal és körfűrésszel tegyen rendet :). Így betiltották a szerencsejátékot, és csak az ún. hajópool nevű játékot engedélyezték. A hajópool egyszerű játék volt: arra lehetett fogadni, hogy mennyit tesz meg az adott hajó egy nap alatt. A Lusitania és a Mauretania akár 600 tengeri mérföld (1100 km) fölötti napi futásteljesítményt is tudott tartani, de jellemzően 550-600 között voltak az értékek. Amikor bevezették a korlátozást, ez lecsökkent 450-500 közé, de rossz időben benézhetett 300 alá is. A panaszkodó utasoknak a személyzet azt mondta, hogy azért ilyen kevés, mert a tengeralattjáró-veszély miatt cikkcakkban haladnak, és a lineáris távolság számít, ami így ennyire jön ki. Nem tudom, mennyire vették ezt be az utasok, mert azért mondjuk a 18 csomós utazó jóval kevesebb, mint a korlátozás előtti akár 25,5 csomó :), ráadásul New York után most mennyi esélye volt egy tengeralattjáró-támadásnak?
12.) A Mauretania sokkal gyorsabb volt a Lusitaniánál, mert erősebb gépei voltak, ráadásul már az építéskor továbbfejlesztett hajócsavarokat kapott. Mégse tudta azonnal megverni a Lusitaniát mindkét irányban (csak Kelet felé). Ennek oka az volt, hogy a Mauretania szolgálata elején elvesztette az egyik csavarlapátját. A "lesántult" hajócsavarokkal sem volt sokkal lassabb, mint a Lusitania, azonban 1908 szeptemberében elhagyta egy másik hajócsavarját is, akkor viszont néhány hónapra javításra kellett mennie. Ekkor csak a teljesen elveszett hajócsavart pótolták, így még mindig nem tudott rekordot dönteni. 1909-ben kapta meg ő is a négylapátos, egy darabból öntött hajócsavarokat. Egy másik vélemény szerint a Cunard szándékosan úgy akarta, hogy az egyik irányban ez, a másik irányban az a hajó legyen a rekordtartó, mert ez hatalmas reklám volt a cégnek (most így hirtelen a Forma-1-es taktikák jutottak eszembe :D). Mikor rendbe hozták a Mauretaniát, nővére többé nem versenyezhetett vele. A Mauretania 27 csomó feletti hihetetlen sebességet is tudott tartani, 650 tengeri mérföld/nap-os értékeket is feljegyeztek nála. És ez még csak a kezdet volt... de erről bővebben majd a Mauretaniánál olvashattok, lesz majd nagy ámulás :).
13.) Az utolsó út előtt a hajó macskája, a 4 éves Dowie megszökött a Lusitaniáról, amelyet rossz előjelnek vettek a tengerészek. Tudtommal a macska annyira fontos volt a hajón (gondolom, a patkányok elfogása miatt), hogy a hajók felszereléséhez egy időben hozzátartozott egy macska is. Emellett a tengerészbabona szerint a macska szerencsét hoz a hajón.
14.) Az U-20 az odaúton a már említett hajókon kívül megpróbált megtámadni egy 2000 tonnás dán kereskedelmi hajót (Schwieger azt gyanította, hogy valójában angol), de a vetőcsőbe bekeszített torpedó nem indult el. Nemcsak a prédát szalasztotta el emiatt az U-20, hanem állítólag ilyenkor néhány másodpercig az is kérdéses volt, hogy nem robban-e fel a torpedó a vetőcsőben (legalábbis a Ballard-könyv ezt írja. Tengeralattjáró-szakértők, erősítsétek vagy cáfoljátok meg! :) ). Ez volt egyébként az egyik ok, amiért a G-típusú torpedókban nem igazán bízott Schwieger.
15.) A kanadai Mrs. George Washington Stephens 1915. május 7-én odaveszett a Lusitanián. Holttestét bebalzsamozták és fémkoporsóban felrakták a Kanadába tartó Hesperian nevű hajóra, amelyet 1915. szeptember 4-én szintén megtorpedózott az U-20, Fastnettől kb. 200 km-re, nem messze a Lusitania nyughelyétől. Mivel a hölgy holttestét tartalmazó faláda a hajó rakterében volt elhelyezve, elsüllyedt a Hesperiannal együtt, így Mrs. Stephens az egyetlen olyan utasa a Lusitaniának, akit kétszer is elsüllyesztett Walther Schwieger.
A Hesperian nyughelye. A hajó nagyon lassan süllyedt el, sokat sodródott, mindössze 68 km-re fekszik a Lusitaniától. (Forrás: http://www.encyclopedia-titanica.org/double-jeopardy-lusitania-double-victim.html)
16.) Mivel lassan 100 éve, hogy a Lusitania elsüllyedt, ma már nem él senki a túlélők közül, de a Titanichoz hasonlóan az utolsó túlélő csak nemrég hunyt el. Barbara McDermott, aki 1912 júniusában született, nem volt még 3 éves, amikor a Lusitania elsüllyedt, 2008. április 12-én halt meg, 95 évesen. Ő volt az utolsó, akinek emlékei voltak a katasztrófáról. A Lusitania utolsó túlélője Audrey Warren Lawson-Johnston volt (leánykori nevén Audrey Pearl), aki mindössze 11 hetes volt 1915. május 7-én. Ő nem olyan régen, 3 éve, 2011. január 11-én hunyt el, szintén 95 évesen.
17.) A Lusitania áldozatainak Queenstownban, azaz már Cobh-ban (1920-tól viseli ezt a nevet) állítottak emléket. A Lusitania Memorial szobrát egy ír szobrász, Jerome Connor készítette, a megrendelője William H. Vanderbilt volt, a Lusitanián odaveszett Alfred fia. A művész nekiállt a szobornak, de nem végzett vele, mert 1943-ban meghalt. A művet egy ismeretlen szobrász fejezte be Connor tervei alapján. Itt tekinthető meg.
A Lusitania Memorial az írországi Cobh-ban (fent), a másik emlékmű szintén ott (lent), illetve egy harmadik emlékmű Kinsale-ben (legalul)
(Források: http://commons.wikimedia.org/, http://www.lonelyplanet.com/ireland/county-cork/images/lusitania-memorial-statue-county-cork$7087-126, http://www.flickr.com/photos/8689620@N05/565392445/)
Ezzel vége a Lusitania történetének, ez volt az utolsó rész. Jobban mondva, mégse, mert annyi fényképet kaptam az elmúlt hetekben, hogy egyszerűen nem bírom ki, hogy ne osszam meg veletek. Utólag nem akarom beilleszteni az előző részekbe, úgyhogy inkább egyfajta „függelékként” mutatom be. Ha már unjátok az olvasást, akkor tökéletes lesz :). A „Legkedvesebb hajóim” sorozat legközelebb a Mauretaniával jelentkezik, körülbelül egy hónap múlva. Ezzel a képpel búcsúzom, a szemfülesek szerintem észreveszik, miért :).
Én megmondtam, hogy hosszú lesz :).
Forrás:
Diana Preston – Wilful Murder: The sinking of the Lusitania
Robert Ballard, Spencer Dunmore – Exploring the Lusitania
J. Kent Layton – Lusitania: An Illustrated Biography of the Ship of Splendor
Mark D. Warren – The Cunard Turbine-driven Quadruple Screw Atlantic Liner „LUSITANIA”
New York Graphic Society Ltd. – Ocean Liner of the Past – The Cunard Express Liners Lusitania & Mauretania
David Ramsay – Lusitania: Saga and Myth
Greg Gentile – The Lusitania Controversies
http://www.measuringworth.com/uscompare/relativevalue.php
http://www.rmslusitania.info/people/saloon/rita-jolivet/
http://www.wrecksite.eu/wreck.aspx?13513
http://forum.axishistory.com/viewtopic.php?f=72&t=50394
Clive Cussler, Craig Dirgo – The Sea Hunters c. könyv
http://forum.axishistory.com/viewtopic.php?f=72&t=50394
http://uboat.net/wwi/boats/index.html?boat=88<
http://www.encyclopedia-titanica.org/double-jeopardy-lusitania-double-victim.html
V. S. Fellowes Wilson - The Largest Ships of the World (London, Crosby Lockwood and Son), 1928, 25. o.
http://www.cleavebooks.co.uk/scol/cctorq.htm
További képek forrása:
http://www.ahashare.com/torrents-details.php?id=258986
http://www.antikvarium.hu/konyv/colin-simpson-a-lusitania-elsullyesztese-31382
Robert Ballard, Spencer Dunmore – Exploring the Lusitania
J. Kent Layton – Lusitania: An Illustrated Biography of the Ship of Splendor