Némi csatahajó-történeti kitérő után, az Iowák építéséről, valamint a négy, vagyis, hat hajó '40-es évekbeli történetéről lehet olvasni.

A New Jersey gyári új állapotában a tengeren. Még számos légvédelmi állást nem alakítottak ki, köztük a hajó orrában lévő 20 mm-est sem

A korábbi Iowák: BB-4 és BB-53

Az Iowa név az amerikai csatahajók közt nagy hagyománynak örvend, annak ellenére is, hogy csak az egyik hajó épült meg, aminek ezt a nevet adták. Ez volt a US Navy első igazi, jó tengerállóságú, nem csak partmenti feladatokra használható csatahajója.

BB-4 Iowa

Az Indiana osztályú, partmenti csatahajók után az Iowa építését 1892. július 19-én határozta el a Kongresszus, a sokatmondó „seagoing coastline battleship” megnevezéssel, utalva rá, hogy ezúttal már a partoktól távolabb, a nyílt óceánon is képesnek kell lennie harcolni a hajónak. A tengerállóság javítása érdekében meghosszabbították az előfedélzetet. A csatahajó egyébként a korábbi társaihoz hasonló fegyverzettel és kialakítással készült, persze számos részlet módosításával. A legfontosabb ezek közül a megnövelt széntároló kapacitás volt (1628 t). Ezzel és a nagyobb testtel együtt a vízkiszorítás 11400 tonnára emelkedett, a kéményt pedig a jobb huzat érdekében jelentősen megmagasították. (Összehasonlításul: a második világháborús Iowa tervezésekor, amint szó volt róla, tízezer tonna pillanatok alatt elment a nagyobb gépteljesítményre és az ezzel összefüggő méretnövekedésre.)

A BB-4 Iowa oldalnézeti, illetve egyszerű metszeti rajza. Utóbbin jól láthatók a vízzáró rekeszek, valamint a korábbiaknál magasabb fedélzeti szint, és a különböző űrméretű lövegek elhelyezkedése. A nagyobb, óceáni viharok miatt fontos volt, hogy magasabban, vízmentesen helyezkedjenek el a lövegek, így pedig használhatóak legyenek minden körülmények közt (forrás: fenti: N. Friedman: U.S. Battleships 30. o.; lenti)

A csatahajót két darab, háromszoros expanziójú, összesen 11 ezer lóerős gőzgéppel szerelték fel, két hajócsavarral. A hajótest 110 méter hosszú volt, szélessége 22 méter, maximális merülése pedig 8,5 méter. A végsebesség 17-18 csomó körül volt, ez megállta a helyét a korban is mércének számító brit hadihajókkal szemben is. A fegyverzetet 2x2 darab, hidraulikus mozgatású toronyban lévő 305 mm-es löveg, és a felépítmény „sarkain” 4x2 db 203 mm-es, továbbá kicsit feljebb beépítve tornyokban, lejjebb pedig kazamatákban összesen 6 db 100 mm-es ágyú alkotta, valamint kisebb kaliberű gyorstüzelők is voltak telepítve. A páncélzatot Harvey-féle cementálással készített lemezekből készítették, maximum 432 mm-es vastagságban. Ez az eljárás lényegét tekintve hasonló volt a már leírt cementáláshoz, csak itt faszenet használtak a széntartalom növelésére. Összességében az előző, Indiana osztályú hajóknál jobban sikerült konstrukcióról volt szó, mellyel elégedettek voltak az amerikaiak.

A csatahajó 1905-ben a Dewey nevű úszó szárazdokkban, a Patuxent folyón (forrás)

Az első Iowa oroszlánrészt vállalt az 1898. július 3-ai, santiagoi csatában, ahol az amerikai kötelék Kuba partjainál húsz perc alatt szétlőtte a spanyol hajókat. A csatahajó több találatot is kapott, melyek közül az egyik komoly tüzet okozott, ami a hajót felrobbanással fenyegette. A tüzet eloltó tengerész megkapta a Medal of Honor kitüntetést a csatahajó megmentéséért. 1905-ben egy kazánrobbanás miatti baleset elhárítása során tanúsított magatartásuk miatt újabb hat tengerészt tüntettek ki a legmagasabb amerikai katonai kitüntetéssel, így a hajó szolgálatához kapcsolódóan már heten kapták meg azt! A BB-4 1910-től ’14-ig már csak iskolahajóként szolgált, majd 1917-19-ig ismét részlegesen hadrendbe állították, és iskola-, valamint őrhajóként alkalmazták. 1919. április 30-án a csatahajó a Coast Battleship No.4 nevet kapta, hogy az egyik új, South Dakota osztályú csatahajót Iowának keresztelhessék. A hajót rádióvezérlésűvé alakították, valamint kiegészítő pumpákkal látták el, hogy lassítsák a céllövészet alatti vízbetöréseket, hosszabb gyakorlatot lehetővé téve. A fegyverzetétől megfosztott ex-csatahajót végül is a New Mexico osztályú Mississippi süllyesztette el 356 mm-es lövegeivel.

BB-53 Iowa

A BB-4 új megnevezését tehát az 1917-ben megrendelt új, South Dakota osztályú csatahajók ötödik tagjának neve miatt kapta. Érdemes ezt a hajóosztályt összevetni az Iowákkal, valamint néhány fontosabb jellemzőjét megvizsgálni. Ebből kiderül, hogy ha nincs a flottaszerződések sorozata, már az 1920-as években micsoda hatalmas csatahajók épültek volna az USA és Japán, illetve minden bizonnyal Nagy-Britannia hajógyáraiban. Az első világháborús flottabővítési program koronájának szánt, de csak 1920-tól épülő csatahajókat azonban még a sólyán elbontották a washingtoni flottaegyezmény miatt. Így történt, hogy a South Dakota néven aztán egy egészen másfajta, a szerződési megkötéseknek megfelelő csatahajó-osztály épült meg később, és hogy a csatahajó-építés csak a második világháborúra érte el újra a már 1910-es évek végére tervezett méreteket.

Az „eredeti” South Dakota osztályról készült rajz. Van némi hasonlóság a Montana osztállyal (forrás)

Ugyanis ezek az első South Dakoták óriási és nagyon erős fegyverzettel ellátott hajók lettek volna, és méreteiknek ismét csak a Panama-csatorna zsilipjei szabtak gátat – csakúgy, mint majd’ 20 évvel később az Iowák tervezésekor. A BB-49-től BB-54-ig számozott osztály 44000 tonna standard és 47800 tonna maximális vízkiszorítású, 208 méter hosszú, 32 méter széles és 10 méteres merülésű, 23 csomóra képes, hatalmas hajókat takart. A csatahajók 4x3 elrendezésben 12 darab 406 mm-es, 50-es kaliberhosszúságú löveget hordoztak volna, ugyanolyan Mark 2 típusúakat, mint a már említett Lexington osztályú csatacirkálók. Ezeket az adatokat nézve megint csak az Iowa osztály köszön vissza, kivéve a test hosszát. Jól látható, hogy a sebességnövelés igénye hozta a 60 méteres hosszabbítást a ’30-as években, ezen felül szinte azonos méretű és tömegű hajókról van szó. Ráadásul, ez a korábbi terv nem három, hanem négy háromágyús toronnyal számolt, elsöprő tűzerőt biztosítva a South Dakoták számára. A páncélzat vastagsága is nagyrészt egyenértékű volt az Iowákon beépített méretekkel. A fő különbség, hogy a 210000 lóerős Iowa osztállyal szemben (33 csomó) ezeket a hajókat csupán 60000 lóerősre (23 csomóra) tervezték; már ez is előrelépés volt az addigi, 21 csomós amerikai (és kortárs, más nemzetek építette) csatahajókhoz képest! A főfegyverzet mellé nem egységes elhelyezéssel 16 db 150 mm-es löveget is terveztek. A korban szokásos módon két 533 mm-es torpedóvető csövet is beépítettek volna, viszont a légvédelmi fegyverzet a későbbi gépágyú-rengeteggel szemben csupán 4 db 76 mm-es löveg lett volna. (Bár ezt később minden bizonnyal jelentősen növelték volna.)

Két festmény a South Dakota osztályról. Főleg a felsőn kiválóan látható a szokatlan, négy csőből összeálló, „kövér” kémény, valamint a két, nagyméretű rácsárboc (forrás: fenti, lenti)

Mire a hajó kialakítása a fentiek szerint véglegesítve lett, hogy végre megkezdődhessen az építkezés, addigra a tervezés során sok változtatás történt. A folyamatot először szándékosan késleltette az, hogy az amerikaiak alkalmazni szerették volna a brit háborús tapasztalatokat, pláne a jütlandi csatában szerzetteket. Az angolok későbbi vezető mérnöke, Stanley Goodall volt az amerikaiak segítségére, aki a legmodernebb tervet, a Hood csatacirkálóét is magával hozta. Egy időben vizsgálták azt a rendkívül különlegest megoldást is, hogy bizonyos elhelyezési problémák miatt a parancsnoki torony a második lövegtorony barbettájának megnagyobbítása legyen, és a szükséges helyiségek a barbettát körbeölelve helyezkedjenek el. Ezt persze hamar elvetették, minden esetre jelzi, hogy a szokásos elrendezések mellett szinte mindig felmerült a tervezés során pár extrém megoldás is. Sokáig próbálkoztak azzal, hogy ne négy, hanem mindössze két kivezetése legyen a kazánoknak a páncélfedélzeten át, de ez végül is lehetetlennek bizonyult. (A korabeli gépek paraméterei miatt a kisebb teljesítmény leadásához is nagyméretű kazánok kellettek.) Ezért a csatahajóknak utólag nézve kissé furcsa, négy hatalmas csőből összeálló, „kövér” kéménye lett, ami alatt a felépítmény egy kisebb része is elhelyezkedett (legénységi szállások és műhelyek a tervek alapján). Az elvárt sebességhez 16 kazán kellett, és a meghajtást eredetileg turbóelektromosra tervezték. Ez azt jelentette, hogy a turbinák elektromotorokat hajtottak meg, és ezek forgatták a hajócsavarokat. Az elrendezés előnye volt a valamivel kisebb helyigény és az, hogy a turbinák így egy állandó, optimálishoz közeli fordulaton dolgozhattak volna, valamint ennek következménye, a fordulatszám-csökkentő áttétel elmaradása (ez elég nagy kihívást jelentő alkatrésze volt a hajóknak akkoriban). Az elektromos motorok értelemszerűen maximális hátrameneti teljesítményt is biztosíthattak szükség esetén, ellentétben a turbinákkal, amik persze csak egy irányba foroghattak, ezért külön, kisebb hátrameneti fokozatot használtak, kisebb teljesítménnyel. Az óriási méretek és tömeg miatt azonban végül hagyományos meghajtást választottak, mivel ésszerű súlykorlátozásokat a nemzetközi szerződések híján is igyekeztek betartani a mérnökök. Hasonló, 600 tonna körüli csökkentést jelentett, hogy lemondtak egy különleges eszközről: a hajókba egy hatalmas, Sperry gyártmányú giroszkópos stabilizátor került volna, ami az oldalirányú billegést csillapította volna. (Kisebb, 5 tonnás változatát egy rombolón ki is próbálták, de erre az első világháború elején került sor, ezért a nem létfontosságú fejlesztést leállították.) Bár a hajótest meglehetősen zömök volt, mégis már a tervezőasztalon világos volt, hogy az új csatahajók stabilitása viszonylag rossz lesz, ezért volt tervbe véve ez a szerkezet. További, folyamatos viták tárgyát képezte a megfelelő páncélelrendezés és vastagság, illetve az új, az építés idejére sem elkészült, 6 inches, azaz 150 mm-es lövegek alkalmazása a 127 mm-esek helyett. (Ekkor még a kizárólag felszíni célok elleni ágyúknál pusztán a rombolóerő növelése miatt tértek volna át a 127 mm-esről a 150-es űrméretre.)

A BB-53 Iowa építés közben, hátulról fotózva. Az 1922-es szerződésnek köszönhetően már egész előrehaladott állapotú hajókat kellett visszabontania az amerikaiaknak (forrás)

Összességében az egész tervezetre jellemző volt, hogy olyan haditechnikai eszköznek tervezték, ami minden vetélytársát felülmúlja, persze óriási költségek árán. A merülésre vonatkozó szokásos amerikai limitet például maximális tömegre adták meg, de az új hajók olyan nehezek lettek volna, hogy ezt a követelményt eleve a standard vízkiszorításra kellett elfogadnia a tengerészetnek, tehát a hajók nem állhattak be a legtöbb kikötőbe teljesen megrakva. A fő lövegek csőemelkedését az eredeti 30 fokról 40-re, majd végül 46 fokra növelték, ami 41 kilométeres lőtávot biztosított volna, de persze a töltést 20 fok alatt lehetett csak elvégezni, tehát igen gyorsan működő mozgató motorokra volt szükség.

A G3 tervszámú („osztályú”) angol csatacirkáló nagyméretű modellje elölről fotózva. A főtüzérség tornyaiból valamennyire lehet következtetni a hatalmas méretekre, valamint feltűnő a tornyok szokatlan elrendezése, ami kihatással van a hajó egész megjelenésére. A hasonló kialakítás nem volt előzmények nélküli, és nem volt igazán gond a „hátsó” torony elhelyezkedése (kilövési szöge) sem. A csatacirkálót 32 csomós sebességre és teljes terheléssel 55 ezer tonnásra tervezték (forrás)

Mind a hat csatahajó építés alatt állt már 30-40%-os készültséggel (ami jól jellemzi az amerikai ipari kapacitást), amikor 1922. február 8-án felfüggesztették az összeszerelést, mely végül soha nem is folytatódott tovább. Utólag nézve nehéz megmondani, hova vezetett volna, ha már a ’20-as években ilyen hatalmas csatahajók állnak szolgálatba, mint a South Dakota. A Royal Navy-nél a G3 csatacirkálók és N3 csatahajók (hivatalos elnevezést nem kaptak), a japánoknál az Amagi csatacirkálók és a Kaga/Tosa osztályú csatahajók, valamint az amerikai Lexington csatacirkálók következtek a sólyákon, mindegyikük a 40-50000 tonnás tartományban. Ezen konstrukciók egy része már 457 mm-es lövegeket hordozott volna, és a sebességet is megemelték a 20-23 csomós tartományból 26 vagy akár 30-32 csomóra. Az amerikaiakon kívül még a japán hajók egy részét is elkezdték építeni, de a Lexingtonokhoz hasonlóan a Kaga is végül repülőgép-hordozóként készült el. Minden esetre az látható, hogy a flottaszerződések korlátozásai hol vágták el a tengeri fegyverkezési versenyt. A nagyjából 15 éves moratórium alatt a legfontosabb technikai fejlődés talán a meghajtás terén mutatkozott. A második világháborúra tervezett új hajók mindegyike már 30 csomó körüli sebességre volt képes, és mégsem volt szükséges olyan extrém megoldásokra, mint például a Lexington osztálynál felmerült, kétszintes gépházra (a rengeteg kazán számára), ráadásul nem 50, hanem eleve kisebb 35-40 ezer tonnás csatahajókról volt szó. (Kivéve a nehezebb, de lassabb Jamato osztályt.)

A fenti kitérő után jöjjön az Iowa osztály négy (azaz hat; BB-61-66) tagjának építése és második világháborús tevékenysége, egészen az első szolgálatból való kivonásukig, avagy az ’50-es évekig.

Négy gyors csatahajó

Az Iowa osztály első két tagját BB-61 és 62 jelzéssel 1939. július elsején rendelték meg, és az Iowa és a New Jersey neveket kapták, folytatva a hagyományt, hogy a US Navy csatahajóit az USA államairól nevezik el. Mindegyik hajó a keleti parti tengerészeti hajógyárakban készült.

A New Jersey gerincfektetése (forrás)

Az építés a korban szokásos módon, sólyán zajlott, és vegyesen alkalmazták a korábban egyeduralkodó szegecselést (1.135.000 db szegecs), valamint a hegesztést (1300 km hosszúságban). A hegesztés a hajóipar akkori szintjén még nem volt teljesen kiforrott, de már nagy mértékben kezdte kiszorítani a hagyományos szegecselést. Utóbbival szemben óriási előnye volt egyrészt, hogy sokkal jobb kötést biztosított, másrészt, hogy általa súlyt lehetett megspórolni.

A csatahajók mindegyikén (közelítő adatok) 26 km szellőzőcső került beépítésre, 129 km-nyi, folyadékokat szállító csőhálózat, és erre 14140 db szelep került. A belső tereket 5300 db villanyizzó világította meg, és a különböző elektromos rendszereket (pl. a 900 villanymotort) 400 km vezeték szolgálta ki. A hajók becsült ára akkori értéken számolva 100-110 millió dollár volt. (Összehasonlításképpen, az Essex osztályú nagy hordozókat 70-80 millió közé becsülik, a North Carolina csatahajókat pedig 60 millióra; ezek mai áron nagyjából 1 milliárd és 750 millió dollár.)

BB-61 Iowa

Az Iowa maga 1940. június 27-én kezdett alakot ölteni a New York (vagy más néven Brooklyn) Navy Yard dokkjában. 1942. augusztus 27-én bocsátották vízre, két évnyi építés után, majd újabb fél éves felszerelés után, 1943. február 22-én állt szolgálatba. A vízre bocsátáskor Mrs. Henry A. Wallace, az alelnök iowai születésű felesége keresztelte meg a csatahajót. Az Iowa későbbi testvérhajóitól némileg eltérő híddal rendelkezett, ezért amikor a többieknél a második torony tetejére Bofors állást helyeztek, ezen a hajón csak 20 mm-eseket tudtak beépíteni. 1943. augusztus 27-én első feladatként New Foundland szigetéhez települt, hogy készenlétben legyen a Tirpitz ellenében.

Az Iowa vízrebocsátásról készült, színes felvétel. Testvérhajóit is tattal előre engedték vízre. A háttérben a Williamsburg híd (forrás)

Egy október végi, két hetes átvizsgálás, javítás, készletfeltöltés után az Iowa 1943. november 12-én fedélzetére vette a Potomac folyó torkolatában az USA elnökét, F. D. Rooseveltet. Ehhez a művelethez a hajó merülését csökkenteni kellett, ezért még az üzemanyag nagy részét is kiszivattyúzták. A nevezetes utas és igen magas rangú kísérete a teheráni találkozóra utazott (a csatahajó Mers el Kebirig szállította), hogy megvitassák a szövetségek stratégiáját Churchillel és Sztálinnal. A mozgássérült elnök számára beépítettek egy kádat, hiszen a zuhanyzókat nem tudta volna igénybe venni, így az Iowa lett az egyetlen csatahajó, ami ilyen luxusfelszereléssel rendelkezett. Roosevelt számára két nappal később kisebb gyakorlatot rögtönöztek: az Iowa maga légvédelmi lövegeivel nyitott tüzet pár felengedett meteorológiai ballonra, míg a kísérő rombolók, így a Fletcher osztályú William D. Porter (DD-579) is, torpedógyakorlatot végzett. Az imitált torpedóindítás célpontja az Iowa volt. A tréning azonban különösen élethűre sikerült, mivel a romboló véletlenül tényleg kilőtt egy torpedót, egyenesen a már becélzott csatahajóra. A rombolón kitört a bolondok háza, mikor rájöttek, hogy mi történt. Először fényjelekkel próbáltak üzenni, de hibás jelzéseket adtak le (például, hogy a romboló hátramenetbe váltott), majd a szigorú rádiócsendet megtörve végre elérték a csatahajót. Felismerve, hogy mi történt, a csatahajó teljes gőzre kapcsolt, és élesen jobbra fordult, hogy elkerülje a találatot. Egyidejűleg a csatahajó lövegeit a Porterre irányították, mivel a háború közepén nem lehetett kizárni, hogy nem szándékos volt-e a torpedó kilövése. A leírások szerint Roosevelt utasította az őt kísérő Secret Service ügynököket, hogy kerekesszékét tolják a hajó oldalához, hogy minél közelebbről láthassa az eseményeket. A már 29 csomóra gyorsított csatahajó jobb oldala mellett végül egy kilométerrel húzott el a torpedó, majd jóval mögötte, a nyomdokvizében robbant fel. Semmilyen sérülés nem történt, a kötelék hajói távoli mélyvízi bomba robbanásaként érzékelték az eseményt. Természetesen nem merényletről volt szó, így az elnök utasítására, bár kivizsgálás és elmarasztaló ítélet persze volt, senkit nem vontak felelősségre. A csatahajó végül is december 16-án tért vissza Roosevelttel az Egyesült Államokba, és 26000 kilométert hajózott, átlagosan 22,5 csomó sebességgel.

Az Iowa egy rombolóval (valószínűleg Sumner vagy Gearing osztályú) és egy ellátóhajóval. A „Willie D”, azaz a Porter romboló is hasonló volt, de az egy ágyús tornyokat alkalmazó Fletcher osztály tagja. A hajó, miután beosztották az elnököt szállító Iowa kíséretébe, a norfolki induláskor már végigsúrolt egy másik rombolót még a kikötőben. A torpedós incidens előtt egy élesre állított mélyvízi bomba véletlen a vízbe esett és felrobbant a konvojban, később pedig a viharos időben a romboló egy tengerészét sodorta el nyomtalanul a víz. Amíg egy kamikaze el nem süllyesztette 1945-ben a Csendes-óceánon, a többi egység a „Ne lőjetek! Republikánusok vagyunk!” frázissal (utalva Roosevelt demokrata voltára) köszöntötte a szerencsétlen hadihajót (forrás)

1944. január másodikán futott ki ismét az Iowa, ezúttal már a Csendes-óceánra, a 7. Csatahajó-hadosztály zászlóshajójaként, mely az 5. Flotta alatt tevékenykedett. A hordozók biztosítása után az Iowa testvérhajójával, a New Jersey-vel részt vett egy Truk elleni támadásban február 17-18-án. A második napon az egy légitorpedó által már megrongált Katori japán könnyűcirkálót 49 HC lövedéket, valamint 129 darab 127 mm-est felhasználva, elsüllyesztette, és része volt a Maikaze romboló megsemmisítésében is. Március 18-án a hajó először lőtt szárazföldi célokra: a Mili-atollt támadta, miközben két kisebb japán gránát eltalálta, de elhanyagolható sérüléseket szenvedett csupán. Október 20-áig különböző helyszíneken felváltva biztosított fedezetet a hordozóknak, valamint lőtte a parti célokat. Ezalatt, június 19-20. közt a csatahajó a „nagy mariana-szigeteki pulykavadászat” alkalmával összesen négy ellenséges repülőgépet semmisített meg igazoltan (mialatt a japánok összesen mintegy 400 repülőgépet veszítettek, és nem értek el említésre méltó eredményeket néhány amerikai gép lelövésén kívül). Következett a Leyte-öbölben zajló csata: a partra szálló amerikai csapatok megsemmisítésére induló teljes japán flotta több napos és több helyszínen zajló összecsapás-sorozatot vívott az amerikai erőkkel, köztük az Iowával is. A csatahajó Halsey admirális parancsára az öböltől északra indult, mivel az admirális bedőlt a japán cselnek, és az elterelő hadműveletet végrehajtó japán anyahajók ellen sietett egy feleslegesen óriási túlerőt képviselő kötelékkel. Ugyan valóban négy hordozót, tehát a szokásosan elsődleges célpontnak számító hajótípust üldöztek az amerikai erők, de azokon alig volt repülőgép. Október 25-én a csatahajók is már majdnem beérték a japánokat, amikor kiderült, hogy azok főereje a partra szállt csapatokat támadja hátba éppen, jó messzire tőlük. Így a felszíni ütközet elmaradt, a hajók teljes gőzzel visszafordultak, a japán egységeket pedig légitámadások semmisítették meg nagyrészt. A nem jól sikerült csata után (persze a stratégiai győzelem így is az amerikaiaké lett) az Iowa mintegy száz hadihajó társaságában tengeri üzemanyag-felvételre készült, amikor egy tájfun december 18-án lecsapott a kötelékre. A vihar elsüllyesztett három rombolót és hatalmas károkat okozott több hajóban; az Iowa egyik hidroplánja a tengerbe esett, valamint megrongálódott az egyik csavartengely is, így javításra vissza kellett térnie a San Francisco-i Hunters Point Hajógyárba. A javítások alatt a hajó zárt hidat és új radarokat is kapott.

Az Iowa úszó szárazdokkban a Ulithi-atollnál (Manus-sziget), 1944. december 28-án (forrás)

A csatahajó 1945. április 15-én ért Okinava közelébe, ahol felváltotta testvérhajóját, a New Jersey-t. Május-júniusban ismét az anyahajókat biztosította, amíg azok már magát Japánt támadták, majd július közepén a Missouri és a Wisconsin társaságában lőtte a japán fő szigeteket, többek közt acélműveket támadva. A csatahajó részt vett a japán fegyverletételben, majd szeptember 20-án, volt hadifoglyokkal a fedélzetén, visszaindult az Egyesült Államokba.

Az Iowa első szolgálatból való kivonásáig 1946-ban még visszatért Japánba is az 5. Flotta zászlóshajójaként, átesett több kisebb átépítésen és korszerűsítésen (pl. új radarok, légvédelmi fegyverzet csökkentése), illetve egy 1948-as éles lőgyakorlaton részt vett a célhajóvá alakított (BB-36) Nevada csatahajó elsüllyesztésében. 1949. március 24-én a hajó a tartalék flotta tagja lett, azaz kivonták a hadrendből és lekonzerválták.

BB-62 New Jersey

A New Jersey a 1940. szeptember 16-án követte az Iowát philadelphiai Navy Yardban. A Big J vagy Black Dragon (Fekete Sárkány, az egyik alkalmazott álcázófestése után) beceneveken is ismert csatahajót 1942. december 7-én bocsátották vízre, felszerelése után 1943. május 23-án állt a US Navy szolgálatába. A keresztelést Carolyn Edison, a névadó állam kormányzójának felesége végezte. (A kormányzó korábban tengerészeti miniszter is volt.) A bejáratást az atlanti partok mentén, illetve a Karib-tengeren végezték, és a tapasztalatok alapján alakították zárttá és lekerekített formájúvá a hidat. A csatahajó 1944. január 7-én átkelt a Panama-csatornán, hogy az Ötödik Flottához csatlakozzon a csendes-óceáni háborúban.

A New Jersey-ről készült színes fotó (forrás)

1944 februárjáig az Eniwetok- és a Kwajalein-atollt támadó hordozókat biztosította, majd részt vett az Iowával a Truk elleni támadásban, ahol szintén tüzelt a Katori cirkálóra és a Maikaze rombolóra, és mindkettőt elsüllyesztették az amerikai erők (a romboló megsemmisítését általában a New Jersey-nek tulajdonítják). Még a támadás előtt, február negyedikétől a New Jersey lett az 5. Flotta zászlóshajója. Márciusban és áprilisban a soron következő szigetcsatákban (többek közt Woleai, Truk, Ponape) vett részt, anyahajókat fedezve és parti célokat lőve. Júniusban a Mariana-szigetek környékén harcolt a csatahajó: a „pulykavadászatban” légvédelmi lövegeivel vett részt, és nehézlövegei Saipant és Tiniant is lőtték. Augusztus 9-én a New Jersey visszatért Pearl Harborba, ahol a Harmadik Flotta zászlóshajója lett. Ilyen formán az Iowához hasonló módon vett részt a Leyte körüli harcokban (október vége), vagyis Halsey parancsára északra indult a japán anyahajókat üldözni, majd nem sokkal a beérésük előtt visszafordultak, amint kiderült, hogy a Jamato vezette ellenséges kötelék rajtaütött a partraszálló erőkön. Októberben és novemberben már nagyobb kamikaze-akciók is történtek, amelyek a New Jersey által védett hordozók ellen is irányultak. A csatahajó ezek során néhány korábbi lelövését újabbakkal gyarapította. Az Iowával együtt érte el a New Jersey-t a Kobra tájfun. A csatahajó december 17-én a Spence (DD-512) rombolót próbálta meg üzemanyaggal feltölteni, de a kísérlet annak vesztét okozta. Az olaj betöltéséhez kiszivattyúzták a tengervizet, amely addig ballasztként szolgált, így viszont a Spence stabilitása lecsökkent, és a 72 fokot is elérő dőlések után az elektromos rendszer zárlatos lett a rengeteg, a fedélzetről befolyó víztől, ezért a kormánymű jobbra kitérítve beragadt, amitől az áttöltő vezetékek elszakadtak, majd a hajó végül felborult, 317 tengerész halálát okozva. Maga a csatahajó viszonylag simán megúszta az óriási vihart. December 23-án egy gyakorlat során egy kísérőromboló 127 mm-es lövedéke véletlenül a főfedélzeten csapódott be, egy tengerész sérülését okozva.

A Langley könnyű anyahajó a Kobra tájfunban „egyensúlyoz”. A hordozók, felépítésükből, tömegeloszlásukból fakadóan, jóval nehezebben bírták a vihart, mint a csatahajók. Ezt a Langley mögött haladó, azonosítatlan csatahajó is jól mutatja. A tucatnyi hajóban esett súlyos károk mellett három romboló süllyedt el, és 145 repülőgép is megsemmisült vagy erősen megrongálódott (forrás)

A következő bevetésén, 1945 első hónapjában a csatahajó anyahajókat kísért, amíg azok folyamatosan és több helyen, Hong Kongtól Okinaváig támadták a japán támaszpontokat, majd január 29-én csatlakozott a 7. Csatahajó-hadosztályhoz. Február végén a New Jersey Ivo Dzsima, a Tokiói-öböl, majd Okinava támadása alatt fedezett hordozókat, míg március és április közepe közötti folytatva a kísérő feladatokat (légvédelem, hidroplános mentés). Március 24-én Okinavát lőtte. Áprilistól júliusig a Puget Sound Naval Shipyard (Bremerton) javította és építette át. Augusztus 14-én ért vissza a csatahajó Guam szigetéhez, ahol ismét az 5. Flotta zászlóshajója lett. A háború végétől 1946. január 28-ig, amíg az Iowa fel nem váltotta, a Japánban állomásozó tengerészeti erők zászlóshajója volt. Mintegy 1000, hazatérő katonát is fedélzetére véve érkezett vissza San Franciscoba február 10-én.

A New Jersey 1947-ben ismét az Atlanti-óceánon szolgált és ellátogatott az észak-európai vizekre (június-augusztus vége), mialatt kiképzőhajóként működött. Július 2-án VII. Haakon norvég király is megszemlélte a hajót és legénységét. A csatahajó az 1. Csatahajó-hadosztályból vonult tartalék állományba 1948. június 30-án.

A New Jersey, miután 1948-ban kivonták a szolgálatból, lekonzerválásra került, amint azt a légvédelmi állásokon lévő védőkupolák is mutatják (forrás)

BB-63 Missouri

A Missouri (Big Mo vagy Mighty Mo, azaz Hatalmas Mo), miután 1941. január 6-án kezdték meg építését Brooklynban, előző társainál hosszabb, három éves építési idő után, 1944. január 29-én került vízre és az év június 11-én állt szolgálatba a tengerészetnél. A keresztelést Mary Margaret Truman, a későbbi elnök, akkor missouri szenátor felesége végezte. A próbajáratok után, novemberben hajózott át a keleti partról a Csendes-óceánra, San Franciscoba, ahol még további munkálatokat végeztek rajta. Pearl Harboron át 1945. január 13-án érkezett meg a Ulithi-atollhoz, ami az amerikaiak legfontosabb előretolt bázisa volt ekkoriban. 27-én a csatahajó a Task Force 58-hoz csatlakozott, és a Lexington (az „újabb” Lexington, a CV-16) hordozót fedezte, amikor a kötelék a Doolittle-támadás óta először ütött rajta a japán fő szigeteken, február 16-án. Tizenkilencedikétől a csatahajó ágyúi az ivo dzsimai partraszállást támogatták több napon át, majd a Yorktown anyahajó (ismét az újabb, a CV-10) fedezetéhez osztották be, amellyel március 18-tól portyáztak japán szigetek közt beltengeren. Figyelemre méltó, hogy a Honsú és Sikoku közt lévő beltengeren négy napig hajózhatott az amerikai hordozókötelék, mire a Franklin anyahajót ért sérülések miatt vissza nem vonultak. A csatahajó, ismét a TF 58 részeként, 24-től lőtte Okinavát, de elterelésül a sziget másik részét, mint ahol a valódi partraszállást tervezték. Az itteni harcok során, április 11-én egy A6M Zero kamikaze találta el a csatahajó jobb oldalát, szinte jelentéktelen sérüléseket okozva annak.

A Missouriba csapódó kamikaze 1945. április 11-én. A légvédelmi ágyúk tüzén átjutó Zero a hármas számú 127 mm-es toronyba csapódva semmisült meg, de nem a robbanás, hanem a kiömlő repülőbenzin okozta tűz volt a nagyobb gond, ugyanakkor ezt is hamar megfékezték. A pilóta maradványait az egyik 40 mm-es ágyúállásban találták meg. A kapitány, William M. Callaghan, noha testvére meghalt a Guadalcanal körüli harcokban 1942-ben, mégis elrendelte, hogy a fiatal japán pilótát katonai tiszteletadással temessék a tengerbe másnap. Ehhez a legénység még egy sebtében összefércelt japán zászlót is készített, hogy azzal takarják le az azóta is ismeretlen pilóta testét. Callaghan azzal indokolta a döntését, hogy a japán pilóta ugyanúgy megtette kötelességét, sőt, az életét adta hazájáért, mint ahogy a csatahajó legénysége is készen áll erre. Persze a háború egyik fél részéről sem ilyen lovagiasan zajlott többnyire (forrás)

Április 17-én éjjel Missouriról észlelték az I-56 tengeralattjárót, amit a riasztás után megsemmisítettek a Bataan hordozóról felszállt repülőgépek. A csatahajó május 5-én hagyta el az okinavai térséget, ismét Ulithire visszatérve, majd 18-án csatlakozott a 3. Flottához, és Halsey admirális zászlóshajója lett. 27-ig ismét Okinavát lőtte, majd június 2-3 közt Kjúsút támadták a fedezetében hajózó hordozók. Ezt a 3 hónapos harci bevetést egy leytei pihenő követte, majd a 3. Flottával ismét Japán támadása következett, július 8-tól; a hordozós repülőszázadok Tokiót is bombázták. Július 15-én a csatahajók lövegei súlyos károkat okoztak több célpontban, köztük acélművekben is. Az amerikai kötelék ekkor is lényegében szabadon mozoghatott a Japánt körülvevő vizeken, a császárság erői ekkor már az év végére várt invázióra tartalékolták megmaradt erőik nagy részét. A parti célok támadása 25-ig tartott, majd némi szünetet követően, augusztus 9-től folytatódott.

A japán megadásra készülődő szövetséges flotta a Szagami-öbölben, háttérben a Fudzsi heggyel, 1945. augusztus 28-án. Legelöl a Missouri, mögötte közvetlenül a Duke of York, a képen tőle jobbra pedig a King George V. A háttérben a Colorado csatahajó is látható, valamint számos brit és amerikai cirkáló (forrás)

A Japán Császárság nevében érkezett küldöttség 1945. szeptember 2-án, a Missouri tatjáról nézve. A háttal álló japánok nagyjából középen, a fő lövegektől balra a 01-es fedélzeten kivehetőek (forrás)

A Japán Császárság feltétel nélküli megadására 1945. szeptember 2-án került sor, amelyre a Missourit választották ki, és amelyre a Tokiói-öbölben került sor. Hatodikán, miután Halsey admirális a South Dakotára helyezte át zászlaját, a Missouri Guamon át keletnek indult, fedélzetén hazatérő katonákkal, és immár kíséret nélkül kelt át a Csendes-óceánon, és végül október 23-án érkezett meg az USA keleti partjára, ahol az Atlanti Flotta zászlóshajója lett. 27-én, miközben Truman elnök a felesége által megkeresztelt csatahajó fedélzetére lépett, az 21 ágyú díszlövésével köszöntötte őt a Haditengerészet Napján.

Mivel a Missourit nem vonták ki a második világháború után, mint testvérhajóit, így a további története később kerül bemutatásra.

BB-64 Wisconsin

A Wisky vagy WisKy becenevű, negyedik Iowát, bár később kezdték építeni, előbb fejezték be (1941. január 25.: az építés megkezdése (Philadelphia), 1943. december 7.: vízrebocsátás, ’44. április 16.: szolgálatba állítás), mint a Missourit. A hajót Mrs. Walter Goodland, a wisconsini kormányzó felesége keresztelte meg. A társaihoz hasonlóan a csatahajó az atlanti partoknál teljesítette próbajáratait, majd további, már Hawaii körüli gyakorlatok után december 9-én csatlakozott a 3. Flottához Ulithinél.

A Wisconsin még a hajógyárban, felszerelés közben, egy 350 tonnás daru alatt (forrás)

Az első hadművelet a TF 38 kötelékében Mindoro szigete elfoglalásának előkészítése volt a Wisconsin számára: az e célból támadó anyahajókat biztosította. A Kobra tájfunban, mint a 3. Flotta tagja, szintén ott volt, de jó tengerállóságról tett tanúbizonyságot, és szinte sértetlenül úszta meg a borzalmas vihart, csak két tengerésze sérült meg. 1945. január 3. és 22. közt a csatahajó által védett hordozók a Linguayen-öbölbeli partraszállást támogatták. Ez idő alatt a TF 38 a Dél-kínai-tengerre is behatolt, és a környező partok (Formosa (ma Tajvan), Kanton, Hong Kong, Okinava) mentén lévő japán bázisokat pusztították hordozóinak repülőgépei. Február 16-án, már az 5. Flotta részeként (TF 58), a csatahajó a japán partokat támadó kötelék részeként tevékenykedett, és a rossz időjárás miatt váratlanul felbukkanó amerikai hajók óriási csapásokat mértek a japánok part menti hajózására és légierejére, reptereire. Az akciót 25-én folytatták, miközben 19-én Ivo Dzsimát lőtték a Wisconsin ágyúi is, segítendő a partraszállást. Testvérhajójával, a Missourival vett részt a TF 58 már említett, japán fő szigetek közötti támadásában, aminek a Franklin hordozóba csapódó két bomba vetett véget. Március 24-én a csatahajó már Okinavát lőtte, és számos kamikaze-támadást hárított el közben. (A Wisconsin sértetlen maradt, de pár másik hajót azért eltaláltak az öngyilkos japán pilóták.) Június 8-án, egy vihar elkerülése után a hordozók, többek közt a csatahajó kíséretében, Kjúsút támadták. A következő hónap elsejétől, egy kisebb feltöltés után, a köteléke újra magát Japánt támadta, maga a csatahajó pedig július 16-án tüzelt különféle célokra például Tokió környékén. A rajtaütésekben a Brit Csendes-óceáni Flotta is részt vett az amerikai hajók mellett. A jokoszukai tengerészeti bázis támadása közben a Nagato csatahajót is harcképtelenné tették a flottakötelék repülőgépei. Ezen támadások egészen augusztus 13-ig folytatódtak.

Szintén gyakori feladat, a háború során több száz alkalommal történt meg a négy testvérhajóval: a Wisconsin üzemanyag ad át tartályaiból a Halsey Powell (DD-686) Fletcher osztályú rombolónak (forrás)

A csatahajó a háború végét követően társaihoz hasonlóan katonákat vett fedélzetére Okinaván, és október 15-én érte el San Franciscot, majd 1946 januárjában már a keleti parton volt. Egy norfolki felújítást és karbantartást követően Dél-Amerika felé indult, és a november során itt tett látogatást néhány kikötőben. Az 1947-es évet kiképzőhajóként töltötte, és járt Észak-Európában a New Jersey-vel. 1948. július elsejével a Wisconsint lekonzerválták, és az Atlanti Tartalék Flotta részeként kivonták a hadrendből.

BB-65 Illinois és BB-66 Kentucky

Eredetileg a következő két amerikai csatahajónak már a Montana osztály tagjának kellett volna lennie, de tekintettel a háborús veszélyre, azokat is Iowákként rendelték meg. A BB-65 Illinois 1942. december 6-án lett megkezdve Philadelphiában, míg a BB-66-os jelzésű Kentucky az év március hetedikén, ezúttal a Norfolk Navy Yardban (Portsmouth). Ezt a két Iowát (azaz eredeti tervek szerint Montanát: Montana és Ohio) már teljes egészében hegesztéssel kívánták megépíteni, a szegecselés helyett. A háború felpörgette hajóipar immár tanult annyit a technológiáról, hogy ez lehetséges legyen. A teljes körűen alkalmazott hegesztéstől a szerkezeti szilárdság és a páncélzat ellenálló képességének növekedését is várták. Azonban a két hajó gerincét csak 1942-ben fektették le, építésük pedig, a hordozókra való megnövekedett igény miatt, csak alacsonyabb prioritással folyt. Fel is merült, hogy az Essex osztályéhoz hasonló kialakítású és méretű, lapos fedélzettel lássák el őket, de egyrészt ez a konverzió sokba került volna és sokáig tartott volna (tovább, mint új Essexek építése), másrészt az eredetileg másra tervezett hajótest miatt az átalakított egységek kevesebb repülőgépet vihettek volna magukkal.

A javasolt „Iowa osztályú repülőgép-hordozó”. A Kentucky és az Illinois lehetséges átépítésének tervén látható, hogy a hajótest maga az eredetihez közeli állapotban maradt volna, valamint, hogy a fegyverzet a légvédelmi gépágyúkon túl a 127 mm-es tornyokra (meg néhány egyes, nyitott, ugyanolyan lövegre) lett volna korlátozva (forrás)

A háború végén nem volt nagy szükség csatahajókra, így az 1945. augusztus 11-én még csak 22%-os készültségű Illinois másnap törölve is lett a US Navy hajóinak listájáról. Még megfontolták, hogy atomkísérletekhez célhajónak használják fel a hajótestet, de az ehhez szükséges munkálatokat is 30 millió dollárra becsülték (a hajó még nem volt úszóképes), így ezt is elvetették. Végül is a dokkban maradt torzót 1958 szeptemberétől kezdve elbontották.

Az Illinois számára előregyártott, a torpedóvédelmi rendszer tankjait alkotó elemek a philadelphiai hajógyárban (forrás)

A Kentucky építés alatt, 1946. február 4-én (forrás)

A Kentucky-hoz a portsmouth-i dokkban kezdtek hozzá, de a márciusi indulás után már június 10-én eltávolították a felépített részeket a dokkból, hogy partraszállásoknál használatos, harcjárműveket hordozó hajókat építsenek ott. Amíg megfontolták az anyahajóvá való átépítést, majd lemondtak róla, 1944 lett: a Kentucky-t, mint csatahajót folytatták, de csak lassan haladva a munkákkal. 1945 decemberében mint légvédelmi csatahajót kívánták befejezni a BB-66-ost, de ebből sem lett semmi, és a munkákat 1946 augusztusában ismét felfüggesztették. Legközelebb 1948. augusztus 17-én álltak neki a hajónak, de ekkor sem volt biztos, hogy pontosan milyen formában lesz befejezve a hajó. A felmerült verziókról a későbbiekben lesz szó. Végül is 1950. január 20-án utoljára álltak meg a munkák a csatahajón, ami ekkor már 73%-osan készen volt, beépített gépekkel és más berendezésekkel. A félkész egységet innentől mint alkatrészforrást vették számításba a többi, lekonzervált Iowa osztályú hajóhoz. 1954. október 15-én egy hurrikánban a csatahajó elszabadult a móló mellől, és a Delaware folyón zátonyra futva állt meg. 1956-ban, miután a Wisconsin balesetet szenvedett, a Kentucky orr-részével javították ki. 1958 júliusában a testből kiszerelték a meghajtást, és megfelezve a négy turbinát és a nyolc kazánt, azokat két Sacramento osztályú, gyorsjáratú utánpótlás-szállító (teher)hajó kapta meg (a névadó és a Camden, AOE1 és 2). Végül aztán a csatahajó maradékát október 31-én adták el 1,2 millió dollárért ócskavasnak.

A képen nem a Kentucky vízre „eresztése” látható (hivatalosan sosem bocsátották vízre a hajót, csak kiúsztatták a dokkból), hanem az, amikor 1958. július 16-án a hajót visszavontatják a dokkba, hogy a gépeit kiszereljék a többi részének eladása előtt. Megfigyelhető, hogy ott vannak a hajón a 127 mm-es lövegtornyok, bár persze a belsejük üres maradt (forrás)

Harcban

A csatahajók világháborús teljesítménye pusztán a számok alapján kiábrándítónak is nevezhető: a hatalmas ráfordítással megépített négy óriás együttesen is alig néhány repülőgépet lőtt le (az Iowa például ötöt igazoltan, hármat más hajókkal közösen; a testvérhajók eredményei is hasonlóan alakultak), illetve a truki akció során az Iowa és a New Jersey, pár kisebb támogató hajó mellett elsüllyesztett egy könnyűcirkálót és egy rombolót. Ez azonban nem az Iowák esetleges rossz konstrukciójának vagy képzetlen, ügyetlen legénységének köszönhető, hanem a megváltozott körülményeknek.

A Missouri az Alaska csatacirkáló mellett horgonyoz, hogy méreteik jól összehasonlíthatók legyenek. Balra lent egy Bogue osztályú kísérő repülőgép-hordozó, a Croatan (forrás)

Ugyanis, legkésőbb a midway-i csata után világossá vált, hogy a csendes-óceáni hadszíntéren a fő fegyver a repülőgép-hordozó lett, nem pedig a csatahajó. Persze teljesen egységes álláspont sosem volt, de a ’30-as években nagyjából az volt az elképzelés, hogy a hordozós gépek felderítik, és torpedótámadásaikkal megpuhítják az ellenséges köteléket, amivel majd a csatahajók lövegei végeznek, illetve a fedélzeti vadászgépek óvják meg a saját hajókat az ellenség támadásaitól. A 30 csomónál is nagyobb tempóra képes hordozók, no meg az egyre gyorsabb japán nehéz egységek miatt volt szükség a gyors csatahajókra. (Bár, részben a felmerülő tervezési nehézségek miatt, no meg a US Navy alapvetően fegyverzet és védelempárti hozzáállása miatt, a következő csatahajó-osztály, a Montana, ismét csak 27-28 csomó sebességre lett tervezve.) De, a kezdeti elgondoláson messze túlnőttek a hordozók lehetőségei a korszerű támadó és vadászgépeik révén. Ezek a hajók immár önálló, egymagukban hatékony, sőt, döntő tevékenységre képes fegyverek lettek.

Repülőgépek támadják a Missourit, körülötte a 127 mm-es lövegek nagyobb lövedékeinek robbanásai (forrás)

Másrészt, mire az Iowák szolgálatba álltak, a Császári Haditengerészet vert helyzetben volt. Bár csatahajói megmaradtak, de a nyomasztó légifölényben lévő amerikai flottakötelékek számára sokkal biztonságosabb volt néhány, esetenként akár 10-20 repülőgépet elveszteni, és így elsüllyeszteni az ellenséges páncélosokat, mintsem kockáztatni a saját csatahajókat. (Legközelebb az Engaño-foknál került az Iowa és a New Jersey nagyobb ütközethez, de Halsey admirális nem éppen szerencsés ténykedése miatt az utolsó pillanatban az északi irányú üldözés folytatása helyett délre fordultak a csatahajók is, vissza a magukra hagyott partraszálló erők felé.) Harmadrészt pedig, a flottánál az a benyomás alakult ki, hogy az új, illetve a felújított korábbi csatahajók, nagyszámú légvédelmi ágyújuk révén, hatékonyan képesek oltalmazni a mellettük hajózó hordozókat a japán légicsapásoktól. Hogy ez mennyire volt igaz, arról az előzőekben már esett szó. Így aztán, bár az Iowákkal semmi gond nem volt, sőt, minden bizonnyal a Jamato osztállyal szemben is jól megállták volna a helyüket, eredeti feladatkörükben lényegében nem kerültek bevetésre, így aztán nem is bizonyíthattak. Légelhárító képességüket sem tették próbára igazán, mivel az esetek nagy részében az amerikai flotta vadászgépei elvégezték előttük a feladatot. Az Iowák, a háborús krónikáikból is láthatóan, az úszó légvédelmi ütegként való helytállás mellett elsősorban parti célokat lőttek. (Ráadásul, utóbbi feladatok súlya is inkább a régebbi, de felújított amerikai csatahajókon volt.) Ilyen körülmények között átütő sikereket, eredményeket persze nem is lehet elvárni tőlük. Ellenben, későbbi történetük jól mutatja, hogy kiválóan fejleszthető platformok voltak, és a flották ágyúkról rakétákra való átállása után nagy űrméretű lövegeik egyedülálló képességeket adtak számukra.

A következő részben: pár kép egy kis bepillantást enged a hajókon való életbe, végül a "források és linkajánló" következik a sorozat első felének zárásaként. A második etap, a hajók további története (bevetések, koncepciók és új fegyverek) kicsit később várható, addig is egy rövidebb poszt erejéig az utódokról esik majd pár szó. Folytatás egy hét múlva!

(A nyitókép forrása: link)

1. rész: http://techstory.blog.hu/2015/04/05/az_iowa_osztalyu_csatahajok

2. rész: http://techstory.blog.hu/2015/04/05/az_iowa_osztalyu_csatahajok_2_resz

3. rész: http://techstory.blog.hu/2015/04/12/az_iowa_osztalyu_csatahajok_3_resz

4. rész: http://techstory.blog.hu/2015/04/26/az_iowa_osztalyu_csatahajok_4_resz

5. rész: http://techstory.blog.hu/2015/05/07/az_iowa_osztalyu_csatahajok_5_resz